Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-11-01 / 24. szám
A küzdő Egyház mellett üli meg a dicsőséges és a szenvedő Egyház ünnepét: Mindenszentek és Halottak napját. E két ünnepet a legnagyobb hatású bencés reformmozgalom: a cluny terjesztette el. Különös időszerűséget adott a kultusz kibontakozásának a közeledő 1000. esztendő, amikor az Úr második földi eljövetelét várták (chiliasmus). Az ünnep később is fönnmaradt, mert fontos hivatást töltött be. A középkori Egyháznak ugyanis megoldatlan gondja volt a halállal való primitív s pogány képzetek átalakítása is. A kereszténység hirdette minden ember Isten előtt való egyenlőségét, éppen ezért fellépett oly ősi, pogány temetési szokások ellen is, amikor is a rabszolgát urával együtt megölték, s eltemették, hogy az szolgálja őt a másvilágon is. Éppen ezért sürgette az Istennek tetsző cselekedetek elterjesztését: ti. ha valaki lelkiüdvösség elnyeréséért szolgáját felszabadítja. A szabadosnak pedig kötelessége, hogy elhunyt fölszabadítójárói minden esztendőben megemlékezzék azzal, hogy érette misét szolgáltasson, emlékezetét halotti torral ünnepelje meg. Az ősmagyarok lovukkal együtt temetkeztek. Az egyház e téren elérte a hátramaradottaknál, hogy a veszendőbe menő lovakat inkább adják oda a monostornak, ahová a halottat eltemették. Ennek az ősi szokásnak csökevénye az a gróf Károlyi családnál a II. világháborúig megőrzött hagyomány, hogy ha valamelyik tagja meghalt, azokat a lovakat, melyek a gyászkocsit a kaplonyi sírboltig húzták, az odavaló barátok kapták ajándékul. Jellegzetes középkori szokás volt az is, hogy a nagybetegek, haldoklók lelkiüdvösségéért fürdőalapítványokat tettek. Ezt a rendelkezők engesztelő cselekedetnek tekintették, s bizonyos összeget hagyományoztak arra a célra, hogy a szegények évenkint haláluk évfordulóján, esetleg csak egyszer, mindjárt haláluk után, megtisztulhassanak s fürdőben kenyér és bor jusson nekik. A középkorban legtöbben szerzetesi ruhában temettették el magukat, hogy az illető szerzetesrend kegyelmeiben: imádságaiban, búcsúiban a másvilágon is részesülhessenek. A nagyobb temetéseken az egész szerzetes papság megjelent, a halottat deákok, kisebb helyeken a gyermekek énekkara énekelte el - a kálvinista kántus tehát középkori eredetű. A gyászmenet előtt, ha a halott nemes volt, paripát vezettek; ha közember, akkor tulkot vagy ökröt - amely az Egyházra maradt. A temető a templom udvarában volt és cinteremnek nevezték. A halottakért gyászt viseltek: sötétszínű, megszaggatott ruhában jártak, a férfiak szakállukat hosszúra növesztették. A középkor közösségi érzülete hozta létre a Kalandosok társulatát, amit a XVII. századtól a Jó Halál társulata váltott fel, melynek legfontosabb hivatása a megholtakért való imádság, jótékonykodás az elárvultak javára. A nagy számadás A még archaikus szigetekben meglévő paraszti világot látva csodálkozik a mai ember: az egyszerű nép nem fél a haláltól. Isten rendelésének tekinti: aki született, annak meg is kell halnia. Ha Isten betegséggel, megpróbáltatásokkal, csapásokkal látogatja meg, megnyugvással fogadja. Szenvedéseiről alig beszél, halottak nemigen siratja - de soha el nem felejti. Felfogása szerint az emberiség megromlott, ezért küldi az Úr az ő öldöklő angyalát (háború, betegség, nyomorúság képében) a földre, ezért várja a nép minden korban a világ végét, az emberek megítélését. Ezért igyekszik a halál elfogadására méltóképpen felkészülni. Mondjuk, hogy a halálra folytonosan gondol. Életében és munkájában a végső dolgokat még nem tévesztette szem elől, mint a civilizáltnak, tudományos alapozottságának nevezett városi ember. Ez a tudat megnemesíti és életének erkölcsi értelmet ad. Lelkivilága 12 HARANG
