Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-17 / 3. szám
Mesélt továbbá régi tarjáni szállodákról, éttermekről és sorházakról, fürdőkről, kaszinókról és társaskörökről, a régi városi Apolló mozgóképszínházról, sportegyesületekről, dalárdákról, zenekarokról, divatáruházakról, pénzintézetekről stb. Csak a régi, akkori cigányok életéről nem akart beszélni soha. Vagy nem is éltek abban az időben cigányok? Az ő számára mindenesetre - nem. Lélekközelbe, úgy vélem - hiába élt közöttük -, nem került sosem velük. Kivételes intelligenciája elkülönítette az ősi közössségtől. Cigány fejjel nem tudott gondolkozni többé, cigány szívvel érezni sem. Cigány sorsát azonban vállalnia és tűrnie kellett. Cigány méltósággal. Hogy minket, fiatal srácokat miért fogadott kegyeibe: egyértelmű és világos. Nyiladozó értelmű, növendék művészek voltunk, művészetének értő tisztelői. „Különös, szeszélyes változata a gondviselésnek az én életem egyszerű menetében: amikor gyerek voltam, öreg emberek között tartózkodtam, nem hozzám illő vén emberek voltak a barátaim, most, hogy már hatvanhárom éves öregszenvedő vagyok, a fiatal növendék fiúk járnak hozzám beszélgetni, barátkozni. Egyik-másik hoz nekem cigarettát, vagy harapnivalót is tesznek le az asztalomra, amikor azt mondom: miért hozzátok? Hát csak hoztuk (mondják ők), hogy legyen, magának úgyis kevés valami jut! Én rávágom: nekem ez a kevés is nagyon elég és kielégítő: kevéssel beérem. Tudjátok-e (mondom tovább), hogy a leggazdagabb ember az, aki semmit sem kíván? így beszélgetünk: ők a fiatal emberek és én az öreg remete.” Ebben az időben történt, hogy Zoli hozta a festékeket. Még aznap megcsinálta az első színes képet. „Ettől az időponttól számítva nem tudtam nyugodni, folyton rajzoltam, festettem, amíg a rajzlapokból volt és tartott a festékből.” Zoli megint jött, most temperát hozott. „Nagy lett az öröm, amikor megmutattam a képeket. Tudtam (mondta Zoli), aki fiatalon tud valamit, az öreg korára sem felejti el. Együtt örültünk: a fiatal barátaim és én.” Később Zoli művészfestékkel lepte meg. Olajat, ecseteket, vásznakat hozott. „Ezzel a lépéssel megindult elgondolásaimban az érthetetlenségig fokozódó, összevisszaságban csúcsosodó, fantasztikusan összpontosuló, életformákban gomolygó, visszás színezetű, borongós ábrázolás.” Mindez 1968 nyár elején történt. Aztán az öreg megszállottan hihetetlen gyorsasággal kezdte festeni merész fantáziájú, különös képeit. Mindennap új, jobbnál jobb képpel lepte meg barátait. Amulva láttuk: csoda történt, s nem akartunk hinni a szemünknek. Fennhangon, hosszan nevetett álmélkodásunkon, de dicséretünket hallván, akkor még hitetlenkedett. S nem tévedek bizonyára, ha azt mondom, hogy képein kívül mi, fiatal srácok voltunk talán a legkedvesebbek neki. Mindennap festett (gyakran több képet is) és alig várta, hogy megmutathassa nekünk. Boldog idők voltak, felszabadult, kiegyensúlyozott életet élt az öreg: festett, faragott, írt, mikor mihez volt kedve éppen. Ezekre az időkre így emlékszik: .Amiket idáig beszélgettem magamnak írásban, azt most képekben adom a világnak! (...) Viaskodom egymagámban - önmagámmal. Ecsettel, irónnal kezemben, a hatalmas világgal szemben!” (folytatás a következő számban) SZEPESI JÓZSEF HARANG 21
