Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-17 / 3. szám
Mint oCdott kjve MIÉRT TŰNT EL A CSALÁD? Első pillanatra talán túlzottnak látszik a kérdés. Mert ma is születnek gyerekek, felnőnek-nevelődnek, majd felnőttként házasságot kötnek. S habár a hagyományos, több generációt is magába foglaló, tekintély elvű családmodell az ipari társadalmakban gyakorlatilag megszűnt, még mindig a család mutatkozik a társadalom legidőállóbb intézményének. Átalakulva is maradandónak bizonyul. Ámde a kérdés mégsem ilyen egyszerű. Mert nem elegendő a családot mint jelenséget vizsgálni, hanem szükséges azt a funkciót is, amelyet egy egészséges társadalomban betölthet, illetőleg be kell töltenie. Hiszen a család nem önmagában létező egység, hanem az ember közösségi mivoltának „első” jele, amelynek reális lehetőséget kell teremtenie arra, hogy az egyén a tágabb közösségi életben, a társadalomban is megtalálhassa a maga helyét. Ebben a vonatkozásban viszont meg kell állapítanunk, hogy a magyar családok „szereptévesztésben” élnek, mivel kiszorultak a társadalomból. Olyan szigeteket alkotnak, amelyek között véletlenszerűen ritka, vagy részben meg is szűnt a közlekedés. Kapcsolatfelvétel nélkül alig tudnak valamit egymás létezéséről, miközben feleslegesnek látszanak a nevelés, mint az utódokról való kulturális gondoskodás világában. Pedig korábban ez volt a legbiztosabb út egymáshoz és a társadalomhoz. Olyan „előiskola”, amely nélkül képtelenség volt nekivágni az életnek. A családok elveszítették azokat a viselkedési mintákat, amelyeket a rájuk bízott, illetve alkotórészükként jelentkező jövő nemzedékre kellene hagyományozniuk. A szociológusok az elmúlt években sokat panaszkodtak a közösségi lét hiányáról, s arról, hogy ennek következtében nem alakulhatott ki igazi társadalom sem. Magától értetődő, hogy a közösség hiánya a családok pusztulásában is megmutatkozott. Talán már nem is lehet megmondani, hogy mi károsodott előbb, s melyik a következmény. A vesztes azonban mindenképpen az ember. A család intim-szférájától megfosztott, s 22 HARANG az egyre táguló közössé-gekben vagy inkább közösségekre emlékeztető alakulatokba beilleszkedni képtelen individuum, csak termelő és fogyasztó lehet. Eszközt olyan hatalmak kezében, amelyeknek a kilétét sem ismeri. Talán nem túlzás azt állítani, hogy majdnem minden visszásság és gonoszság ebből származik. A kapcsolatok egymást is elszegényítő világa előbb-utőbb minden résztvevőből agressziót vált ki. Leginkább a családban, ahol a gyermekek kiszolgáltatottak és a felnőttek magányosak. Kizárják még a megközelítés lehetőségét is. Ancsel Éva írja: „Találtam egy kicsike mentséget arra, hogy eszközként használjuk a másik embert. Túl nagy a kísértés. Nem azért, mert néha minden másnál könnyebben egy ember esik a kezünk ügyébe, hanem inkább azért, mert túl gyakran látjuk ott az arcán a kétségbeesett kérdést: «Használj már valamire!», Mert úgy látszik. Kant azt már nem tudhatta, milyen az, amikor az ember már eszköznek sem kell. Ez mégsem mentség, sőt!” S éppen mert ez nem lehet igazi mentség. aligha vezethet megoldásra. Nem marad más hátra, mint felidézni az ember iránti tiszteletet, hogy megmentsük a családot és a demokrácia kibontakozása idején is ellentétektől szabdalt társadalmunkat. Valahogy úgy, ahogy az emberi méltóságától megfosztott Szatyin tanítja az „Éjjeli menedékhelyben”. GICZY GYÖRGY Kaiser Ottó felvétele
