Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989-12-13 / 2. szám
A TIZENHETEDIK EGYHÁZMEGYE KEMELM. Rövidítéseken edzett fantáziánk sem tud mit kezdeni ezzel a szócskával. Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközössége, íme a rejtély nyitja. Mint minden foglalkozási ágban, a lelkészek közül is kisodortak néhányat a különböző kivándorlási hullámok évszázadunkban. Ösztöndíjasok a II. világháború éveiben és utána kint maradtak a skandináv államokban, voltak, akik misszionáriusnak mentek Kínába, Afrikába, mások az amerikai földrészt választották. A KÉMELM azonban csak 1957-ben alakult meg. A dátum nem igényel magyarázatot. Bár viszonylag nem sok evangélikus lelkész távozott 1956-57- ben, illetve az ezt követő három évtizedben Magyarországról, bennük volt olyan erős a küldetéstudat, hogy úgy érezték szolgálatuk betöltéséhez szükségük van egymásra. Küldetéstudatuk középponti eleme volt, hogy a hazájukból menekülő több tízezer embernek talán még inkább szüksége van lelkipásztorra, mint az otthonmaradóknak. Szükségük van az új, befogadó országot keresőknek, később a beilleszkedni igyekvőknek, hogy Isten üzenetét, szeretetét, vigasztalását anyanyelvükön hallhassák. Azt is tudták a lelkészek történelmi tapasztalatokból és saját élményeikből, hogy az egyház segíthet a spirituális mondanivaló tolmácsolása mellett, azzal együtt, az anyanyelv, a magyar kultúra ápolásában is, és ez milyen sokat jelent az idegenben élőknek. Érdekes módon a magyar értékek ápolása nem nehezíti, inkább segíti a jó értelemben vett beilleszkedést a befogadó országba. Mindez persze sok-sok konfliktussal terhes, bonyolult folyamat, de hát éppen ez adta, adja a lelkipásztori munka fontosságát, nehézségét, szépségét. A KEMELM mindazoknak az evangélikus lelkészeknek a közössége kívánt lenni, akik Magyarországon kívül élnek, függetlenül attól, mikor, milyen körülmények között hagyták el az országot, és hol szolgálnak. De a mukaközösség magját azok a lelkészek alkották és alkotják, akik teljesen vagy részben magyar gyülekezetekben szolgálnak, hiszen nyilvánvaló, hogy évtizedek alatt sok kint élő magyar evangélikus lelkész a befogadó országban végez teljes értékű munkát, akár ottani gyülekezeti lelkészként, akár más egyházi munkakörben. Hiba lenne úgy vélni, hogy harminc év alatt, 1957 és 87 között nem volt kapcsolat a külföldi és a hazai magyar evangélikusság között, eltekintve az egyházi vezetők hivatalos látogatásaitól. Voltak személyes találkozások, gyülekezeti kapcsolatok, ahogy lehetőség nyílt egyre több, külföldön élő lelkész rendszeresen hazalátogatott rokonaihoz, barátaihoz. De a hazai egyházban hivatalosan tabu téma volt ez, legfeljebb olykor indulatoktól sem mentes vezetői vélemények hangzottak el a „disszidensekről”, mintegy figyelmeztetve az itthoniakat a kapcsolattartás veszélyeire. Sok egyéb örvendetes egyházi változással együtt 1989 egyik nagy eredménye lett a Magyarországi Evangélikus Egyház és a KÉMELM testvéri kézfogása, minden korlát leomlása. A 17. egyházmegye, ez a megjegyzés fejezte ki talán a legjobban a lényeget. A hazai egyház 16 egyházmegyéjével együtt, egyenrangúan szereti, félti, vállalja a külföldön élő magyar evangélikusságot, anélkül hogy bele kívánna szólni szervezeti dolgaiba. De minden tekintetben segíteni kívánja, hogy a kintiek, gyermekeik, unokáik, déd- és ükunokáik mind teljesebben ápolhassák, megőrizhessék hitüket és hazaszeretetüket. A KÉMELM 1989 szeptemberének végén a burgenlandi Orszigeten rendezte szokásos évi együttlétét. Erre dr. Harmati Béla püspökkel együtt meghívást kaptunk, előadásokat tartottunk a hazai egyházi helyzetről. A következő napon Szombathelyen volt a külföldi és a hazai magyar lelkészek találkozója, majd október 1-én, vasárnap, minden külföldön élő lelkész hazai szószéken hirdette az igét. Burgenlandban házigazdánk Szépfalusi István, az ausztriai magyar lelkigondozó szolgálat lelkésze volt, aki 1955 óta él Bécsben, félig osztrák származása révén az államszerződés kapcsán került Ausztriába, talán a legtöbbet tett 1956 és 87 között a - nemcsak a magyar és nemcsak az evangélikus - menekültekért. Alaptalan vádak miatt 1988-ig nem jöhetett Magyarországra. Október 1-én Sopronban, december 18-án egykori gyülekezetében, ahol hitrejutott, ifjúsági vezető lett, ahonnan a Teológiai Akadémiára ment, a Deák téren hirdette az igét. Október 1-én a Deák téren Gémes István stuttgarti lelkész nagy hatású igehirdetése hangzott el. Ma ő és Pátkai Róbert, az angliai egyház vezető püspöke, a megújult Magyarok Világszövetsége társelnöke vezetik a KÉMELM-et. A hazai egyházi élet eseményei mellett érdemes lesz rendszeresen beszámolni a kinti lelkészek munkájáról, gyülekezetek életéről, hiszen ebben számos üzenet rejlik a mi számunkra is. De már ebben az első híradásban is ki kell emelni, hogy a Teológiai Akadémia díszdoktora lett dr. Vajta Vilmos, a Strassbourgi Ökumenikus Intézet ny. igazgatója, a negyvenes évek elejétől Svédországban élő, világhírű teológus professzor. Az ő legmagasabb szintű megbecsülése mindenki számára egyértelművé kellett tegye az egyházi reformfolyamat mélységét. Hiszen nem is olyan régen, a nyolcvanas évek elején még igaztalan támadások érték, amitől a díszdoktorrá avatás előtt a mai egyházi vezetés a külföldi egyházi sajtóban is elhatárolta magát. A teljes képhez tartozik, bár igen kevesen, de akadtak, akik nem egyértelműen örültek a testvéri kézfogásnak. Mondván, nem elég, hogy ők odakint könnyen éltek, amíg itthon iga alatt is helytálltunk, most őket éri a dicsfény. Egyrészt nem dicsfényről, találkozásról, örömről, közös szolgálatról van szó a magyar népért, a magyar evangélikusságért. Másrészt a fanyalgók többnyire azokhoz tartoznak, akik az elmúlt időben itthon feltehetőleg könnyebben éltek, mint a kint szolgálók. Nincs értelme az összehasonlítgatásnak. Az azonban bizonyos, személyes élményem, hogy akik valóban szenvedtek hitükért, szolgálatukért itthon az elmúlt évtizedekben, azok teljes nyitottsággal, szeretettel, reménységgel ölelték meg újra megtalált szolgáló testvéreiket. FRENKL RÓBERT 34 HARANG