Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1989 / 1. szám

hanem attól is bocsánatot kell kérnie, annak kell bűnös mivoltát önként bevallania, bűnét az eló'tt kell megbánnia, aki iránt bűnét elkövette. Viszont a sértettet, megbántottat, üldözöttet az őszinte bűnbánat arra kötelezi, hogy azt komolyan véve, az ellene vétőnek megbocsásson. „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” (Miatyánk.) Maga Jézus fogalmazta így ezt az imát!

Szükségtelen további idézethalmazt sorakoztatni; elég ha arra utalunk: Szent Ágoston hangsúlyozza: meg akar emlékezni minden elkövetett bűnéről, hogy azok kimondásával megkönnyebbüljön, s ezek a vallomások nem elsősorban Istenhez szólnak, hanem az emberi nemhez. (Vallomások, II. könyv) Bornemisza Péter pedig nem győzi hangoztatni: nem annyira azt kell szégyellnünk, hogy elestünk, hanem azt, hogy (ha) nem állunk fel estünkből, tehát ha élvezettel megmaradunk a bűnben, jelképesen a pocsolyában. (Ördögi Kisirtetek.)

Ezeket a hittudományi evidenciákat azért hozom most elő, mert bűnbánatnak és bűnbocsátanak ez az évezredeken át jól működő, társadalmilag is hasznos közéleti jelenléte négy évtizede száműzetett a magyar közerkölcsből; a bűn puszta jogi fogalommá alacsonyodon, s ennek következtében a büntetés is; bűn az, amit az állam annak ítél, s ezért büntetés jár. Megbánás? Megbocsátás? Ismeretlen fogalom. (Hacsak az amnesztiát nem tekintjük annak. Ez viszont a latin eredeti szerint inkább megkegyelmezés, tehát hivatali aktus, semmint megbocsátás.) Ma már a magyar országlakos se bánat, se bocsánat fogalmakban nem gondolkodik, még a zsidó vagy keresztény hitű ember se nagyon, mert e fogalmakat a legutóbbi időkig amúgy is rejtegetni kényszerült intim szférájába száműzte, és csak magánéleti, individuális értelemben használta. (Gyónás.)

Különösen napjainkban meghökkentő, sőt már-már ijesztő bánat és megbocsátás társadalmilag oly fontos megnyilatkozásának hiánya. Egyre-másra gyűlnek az évtizedek folyamán felszaporodott jogos sérelmek szinte már katalógusszerű felsorolásai: elkeserítő, nyomasztó, bűnök, rémtettek, hatósági túlkapások, tömeggyilkosságok, hamis perek; 1946, 1948. 1957, 1968 tekinthetők ezek mérföldköveinek, melyek között azonban számolatlanul sorakoznak az egyéb rettentő korjelző ismérvek. Ezekkel kapcsolatban úgyszólván kizárólag és mindig a bosszú, illetve az elkövető részéről a konok tagadás, vagy érvelés (hogy tudniillik ő jóhiszemű, vagy parancsra, avagy valamiféle ma18 harang

gasabb cél, párt, eszme érdekében cselekedett, követett el bűnt) avagy arra hivatkozás tapasztalható, hogy a tettet elkövetője nem is ismeri el bűnnek.

Nézzük a dolgot először az elkövető, a bűnös oldaláról. Noha a legtöbb bűnös személyi indítékból (is) követte el, amit elkövetett (a kínzások élvezése, bosszú, hatalomvágy, valamilyen érték megszerzésének, előléptetésének, satöbbinek reménye), ennek ellenére jogosan hivatkozhat arra, hogy az államhatalom azt a bizonyos bűntettet nem tekintette annak. Ebből következőleg igen sok bűn (most nem a szó büntetőjogi, hanem erkölcsi értelmében!) személytelenné vált.

Kezdődött ez az erkölcsi romlás az 1938-as, majd évente fokozatosan és következetesen szigorított zsidótörvénnyel. Az országlakosság nagy része úgy érezte: ezt a törvényt nem ő hozta, ez „felsőbb szervek” ügye. így végeredményben - és most tekintsünk el a számos kivételtől, üldözöttek mentésétől, keresztény felekezetek akcióiról - a lakosság nem érintett része legföljebb némi szánalmat érzett, de a bűnnel együtt járó lelkifurdalást már nem. Ebből következőleg a bűn megvallása, a bűnbánat is elmaradt, aminek folyományaként a bocsánat is. Ily módon az ezerszáz éves Magyarország egyik legszörnyűbb bűnét, a zsidótörvénynek nevezett emberirtást és üldözést sem igazi bűnbánat, sem igazi bűnbocsánat nem követte. Egy néhány államférfi kivégzése, bebörtönzése, elítélése folytán megbüntetett „rendszer” nyilváníttatott bűnösnek, vagyis a személytelen elkövető személytelenül bűnhődött. A nemzet egésze emiatt, sajnos, nem érzett lelkifurdalást.

Ezt, az ebben az értelemben máig elintézetlen - a nemzet kollektív lelkiismeretében elintézetlen - ügyet követte 1948 után a többi: perek, kivégzések, üldözések, jogtiprások. Mivel az erkölcsi oktatást az iskolákból száműzték, és bűn és bocsánat fogalma sokak tudatában megszűnt létezni, ráadásul, mint mondottuk, a legtöbb bűn személytelenné párlódott (hiszen például még azt se tudjuk, ki vitte pénzügyi romlásba az országot ez elmúlt néhány évben!), s ily módon a bűnt nem követhette lelkifurdalás, majd az ezzel együtt járó, lelki megkönnyebbülést okozó bánat, bűnvallomás. Ehelyett viszont mondhatni szükségszerűen ijesztően harapódzik el a bosszú érzete és fogalma. Az elkövetettek miatt bosszút kell állni - hirdeti és vallja ma a legtöbb vélt vagy valóságos áldozat.

Ezért maradt mindmáig üres frázis a/ „nemzeti megbékélés” tetszetős jelszava. Megbékélni csak bűnvallomás, megbánás és megbocsátás hármas lelki folyamata esetén lehet. Különben nem. Az elkövetők azonban vagy névtelenségbe burkolóznak, vagy, ha nevükre fény derült, tagadnak. Júdás a maga öngyilkosságával hozzájuk képest erkölcsi lénynek tekinthető. Aki pedig nem tagad, az államérdekre, felsőbb utasításra, érvényes jogszabályra hivatkozik. Döbbenetes példája a bűntudat cinikus hiányának az 1958-as ítéleteket hozó államhivatalnok-bíró nyilvános mentegetőzése és érvelése.

Ennyit az elkövető, a bűnbánatot megtagadó vagy nem is ismerő félről.

Nem jobb a helyzet a szó erkölcsi értelmében az áldozatok oldalán sem. Az áldozatok, akár tényleg azok, akár annak tekintik, vélik, vagy álcázzák magukat, mintha nem ismernék a megbocsátás fogalmát. (Vannak kivételek, például Mező Imréné mélyen erkölcsös megnyilatkozása.) Bosszúra szomjaznak, megtorlást követelnek. Nem értik, s úgy tűnik, az államhatalom képviselői sem értik, hogy a megbocsátás nem egyszerű vallásfelekezeti, kegyeleti aktus, melynek semmiféle gyakorlati következménye nincs; nem gyermeteg jámborok gesztusa: hanem egy, az idők végtelenségéig folytatható dominóelvű okozatsor megakadályozása. Ha a bűnt bosszú kíséri, azt újabb bosszúnak álcázott bűn követi a végtelenségig. („Vendetta!”) Az ószövetségi zsidó és újszövetségi keresztény felfogás tehát nemcsak elméleti-erkölcsi tétel, hanem egy nélkülözhetetlenül fontos társadalomlélektani eszköz, mely nélkül a társadalom könnyen elpusztíthatja önmagát.

Másutt is, nálunk is észlelhető az elkövetők részéről a tettetett értetlenség, az áldozatok részéről pedig a már-már öncélú bosszú szándéka. Például: kinek szabad részt venni egy temetésen; vagy: nyugodhat-e közös temetőben bűnös és áldozat. Ez utóbbi különösen kirívó példája az értelmetlen bosszúnak, hiszen amiképpen egyazon városban, faluban, országban számos ilyen meg olyan ember él, ugyanúgy a temető is minden halott nyughelye évezredek óta. (Bár a görög tragédiákból tudjuk, hogy ők még azzal büntették áldozataikat, hogy nem engedték őket eltemetni.)

Vissza kell tehát térni a lelkifurdalásból származó bűnbánat és az ezt követő megbocsátás gyakorlatához, ha nem akarunk rég kapott sebeket begyógyulatlanul lelkűnkön hordozni.

Bűnömön talált búm után

Könyörülj lelkem fájdalmán - énekelte Balassi Bálint. Úgy legyen.