1987. január (1-5. szám) / HU_BFL_XIV_47_1

követő kultúrák lehetnek. Ez a folyamat természeténél fogva a nemzeti jelleg sorvadásával párosul. Ebben a térben megszűnik a szuverén személyiség, a nemzeti identitás,és marad egy politikailag befolyásolt, arctalan tömegkultúra. Ez a tömegkultúra nem más, mint hatalmi eszköz az uralkodó kisebbség poli---------tikai manipulációi számára. Ebből a felülről irányított, simára gyaluit kultúrából, mint adományból a veszélyes élet elvét valló művész nem kérheti részét. Itt nem akar sem felértékelt hős, sem félreállitott áldozat lenni. Nem akarja ittlét- alkotó, döntéshozó képességét korlátozni. Tudja és vállalja, ha nem kapcsolódik közvetlenül a központi kultúrához, személye az önálló politikai és művészeti cselekvés veszélyes példája lehet.

Az egy dimenziós kultúra ajánlata kegyetlen, hiszen elfogadása lemondással jár, következetes elutasítása viszont veszélyes. Ez az a pont, ahol a példa erejű művészi tett rejtőzik.

3. A XX. század diktatórikus társadalmaiban politikailag feltöltötték, immunizálták a tömeget. Az ily módon önálló politikai akaratától részben megfosztott tömeg egyszerű végrehajtó eszközzé minősült. A hatalmi mecenatúra ezt a kétes szerepet szánta a nemzeti kultúrának is. A politikai csömör és az ebből adódó cselekvésképtelenség közéleti elfordulást eredményezett.

Az avantgarde, amely a századelőn bizonyos társadalmi mozgásokban igen aktiv szerepet játszott, idővel depolitizálódott. A "Művészet a művészetért" kényelmes álláspontja nem rejtett veszélyeket. A művészek döntő többsége számára a politika negativ elnyomó eszmék hordozója lett. Nem változtatott megítélésükön a magyar alkotók sajátos történelmi helyzete sem. ügy alakult, hogy hazánkban az alkotás felsőbb szintjeit, értékeit legtöbbször a kritikai, az állásfoglaló művészet képviselte. A művész személyes sorsa és alkotása ebben a közéleti magatartásban szétválaszthatatlan egységgé formálódott. Ez a változásokra ösztönző felelős hang és magatartás rendre beépült - sokszor akarata ellenére - a fejlődő nemzeti kultúrába. Ennek ellenére a társadalom politikai fejlődése mégis negativ, szélsőséges irányokba hatott. Úgy tűnt, a művészek tudják, mit és hogyan kell tenni, a politikusok nem. A két világháborút követően a nyilt diktatórikus viszonyok és a jószándék nyilvánvaló tehetetlensége részleges és időszakos közéleti apátiát eredményezett. Ebben a helyzetben felvetődött az igény egy olyan állásfoglaló művészet iránt, melyet nem lehet felhasználni és be- épiteni repressziv társadalmi, politikai folyamatokba. Ezt mint célt csak olyan művészet képes megvalósítani, amely nem kötődik semmilyen központosított pártideológiához, és az ebből adódó manipulativ, autokrata kultúrához.

4-. A világ egyik felén a dekoratív esztétikai funkciókba süllyesztett művészetet az üzlet szervezi, a másik oldalon az eszmei harc sablonjába kényszeritett művészetet a politika. Az előbbi szépmüvészetben, az utóbbi kultúrpolitikában gondolkodik. A világnézetek által meghatározott két pólus között kell lennie valahol egy emberért cselekvő közösségi művészetnek. A liberális demokráciák intézményes keretek között képesek megoldani emberi sérelmeket. A diktatúrák intézményrendszerei elnyomó, korlátozó jellegükből adódóan erre képtelenek. Ebben a nyomasztó közegben lép elő egy sajátosan kelet-európai művészeti kényszerpálya, az uralkodó ideológiával szembenálló, kon- 2 -