Memoria Rerum – Tanulmányok Bán Péter tiszteletére (Eger, 2008)

Gyarmati György: A szocialista rendszer Állambiztonsági iratainak történeti forrásértéke

206 a „patakvérrel" való riogatás leginkább vitriolos tárcák és kabarétréfák poénjaként futott be kérészéletű karriert. így - legalább is egy ideig - nem volt olyan kitüntetett réteg, csoport, akire kiosztható lett volna valamifajta generális bűnbak szerep, s emiatt keletkezett bizonyos hiányérzet. Ezen közérzülettel vélem összekapcsolhatónak, hogy az elmaradt társadalmi elégtételszerzés mindinkább az egykori politikai rendőrség hálózati besúgójában, az „ügynökben" találta meg az előző rendszer bűnbakját. A tágan értelmezett „ügynök" lett az a Prügelknabe, aki jobb híján - és pótcselekvésként akár-, de minden felelősségtől felmentve elpáholható. Úgy tűnik, hogy a legutóbbi magyarországi rendszerátalakítás kerekasztalának résztvevői mérlegelték: az előző cezúrák idején üzembe helyezett nemzeti számonkérő-székek, népbíróságok és igazoló-bizottságok igazságtétel címén majdnem annyi újabb igazságtalanságot produkáltak, mint amennyit ténylegesen orvosoltak. Azaz a Nemzeti Kerekasztal lovagjai egyfelől „tanulni próbáltak a történelemből", másfelől a múltért való bármifajta intézményesített represszió nem illett az alkotmányos rendszerátalakítás rendjébe-trendjébe. Aminek viszont következményei voltak: nehéznek tűnt utólag bármifajta visszamenőleges radikalizmus érvényesítése. A jogállamiság konvenciói - nembeli jellegéből adódóan — szabnak határt az emocionális, vagy éppen morális indíttatású „igazságszolgáltatásnak". Másik észrevételem, hogy a történelem mindenkié. Átélőként - vagy akár hosszabb történelmi időmetszetben is - mindenkinek állampolgári joga „saját" történelemkép rekonstruálása. A sok millió-részben saját tapasztalaton nyugvó-„magántörténet" a közelmúlt köztörténetének kiindulópontja lett. Az ügynökök (egy részének) nevesítése - az egyéni leleplezéseken-lelepleződéseken túlmenően - a rendszerátalakítás egyfajta szociálpszichológiai velejárója (is) lett. Egyéni és kollektív diagnózissá - és részben terápiává - transzformálódott a tudás, a bizonyosság, lett légyen szó akár az információs kárpótlás részeként azonosított „saját ügynököm" ismertté válásáról, akár a médiában nyilvánosságra került egykori hálózati személyek kilétéről. A megbicsaklott karrier, a félresiklott magánélet, ennél is rosszabb esetben a meghurcoltatás okozója - vagy legalábbis elindítója — lett az ügynök. O tehető immár névvel-arccal bíró felelősévé mindannak, amit nem sikerült elérni, vagy amitől megfosztottak. A rendszer nehezen „operacionalizálható" általános felelősséghez képest lett az ügynök minden kudarc és megpróbáltatás „megfogható", konkrét és egyedi okozója. Ez egyként következett a tárgyalásos „békés" rendszerátalakítás módjából, a régi elit egy részének - demokratikus választások által legitimált - reinkarnálódásából és a mindezek hatására megszületett-módosítgatott ún. „ügynöktörvények" jellegéből. A történelem mindenkié, s a magyarországi rendszerátalakítás sajátosságából eredően egy széles körű társadalmi privatizációs folyamatnak lettünk részesei. Magánosítottuk a köztörténetet, mintegy annak kompenzálásaként, hogy a materiális „közvagyon" privatizálásában való részvétel lehetősége erősen korlátozott volt. Illetve ez is olyan szelektív módon ment végbe, mint a rendszerátalakítás első éveiben „a feltőkésítés". Ezt elvégeztük a bankok privatizációja során, de minden egyes állampolgár „feltőkésítésére" már —a politikai akarat hiánya mellett-mód sem volt. Maradt az elő-