Memoria Rerum – Tanulmányok Bán Péter tiszteletére (Eger, 2008)

Gyarmati György: A szocialista rendszer Állambiztonsági iratainak történeti forrásértéke

Gyarmati György: A szocialista rendszer állambiztonsági iratainak. 199 követhető és rekonstruálható - iratpusztításról.

2 Csak két példa arról, hogy maguk a szervek sem tudták mindig, hogy kiről, mit és hol őriznek. Kádár János, 1956-os hatalomra kerülése nyomán igyekezett elérni, hogy a rá vonatkozó iratokat maradéktalanul semmisítsék meg. Meg is kezdték ezt, előbb - úgy tűnik - vontatottan, később módszeresebben. Erről maradtak fenn iratmegsemmisítési jegyzőkönyvek is. Ennek ellenére bukkantak kollégáim a levéltárba átkerült dossziék rendezése során Kádár Jánosra vonatkozó iratokra, mind az 1940-es évek végéről, amikor nevezett belügyminiszter volt, mind pedig az 1950-es évek elejéről, amikor börtönben ült. Ha Kádárhoz képest a kommunista hatalmi hierarchiában ellenkező végletnek tekinthető a hálózati személy (ügynök), akkor erre is van - úgy tűnik, szándék ellenére fennmaradt forrás. Ügynököt kellett azonosítani. Neve, fedőneve, beszervezési kartonja fennmaradt, s utóbbiból kiderült: továbbszolgáló volt abban az értelemben, hogy ugyanazon azonosítókkal futott a Kádár-korszakban is, mint korábban, Rákosi alatt. Jelentéseit is tartalmazó munkadosszié (az ún. M-dosszié) azonban csak a Rákosi-korszakból maradt fenn, a Kádár-kori zúzdába került. Valószínűsíthető, hogy mindkét esetben a hivatali slendriánságnak köszönhető az iratok fennmaradása. Kádár esetében egyértelmű: olyan helyre rakták (reponálták) a fennmaradt iratokat, ahol -józan ésszel folyó visszakeresés esetén - nem kellett kutakodnia az időközben szintén lecserélődött irattáros csapatnak. A továbbszolgáló ügynök esetében a Rákosi-kori dossziéról elkönyvelték, hogy az - mint oly sok más - elveszett 1956-ban, s nem forgatták fel érte a Belügyminisztérium teljes irattárát, hogy megvan-e korábbi szolgálatának dokumentuma: nyitottak számára egy új - később bezúzott - munkadossziét. A fennmaradt, több helyre és több évtizedre szétszórattatott töredékek viszont - adatbázisba rendezést követő visszakeresés nyomán - azonosítást lehetővé téve álltak össze újra. Az állampolgári információs kárpótlást tekintve pontos adatokkal szolgálhatunk arról, hogy mennyi volt az érdeklődők száma, közülük hány kérelem esetében volt sikeres a kutatás, s arról is, hogy mennyi iratot adtunk ki azon állampolgároknak, akiket illetően találtunk önmagukra vonatkozó adatokat.

3 Bajos viszont azt minősíteni, hogy akár a hozzánk fordulók száma - az érdeklődés -, akár a róluk talált, s kiadott iratmennyiség sok vagy kevés. Erre a kérdésre azért kívánatos utalni, mivel a Történeti Levéltár nemcsak az őrzött iratok jellege miatt egyedi a hazai levéltárak sorában. Azért is, mert a Levéltár ügyfeleinek döntő hányada nem „klasszikus" levéltár-látogató kutató, hanem személyes érintettség okán vár adatszolgáltatást: információs kárpótlást. Az állampolgárt nem az érdekli elsősorban, hogy milyen az itt őrzött iratok „történeti forrásértéke", hanem az, hogy van-e rá vonatkozó adat, információ. S megint csak a „tör2 Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött iratok nagyobb „tematikus" csoportjairól, illetve az ide már át sem került iratok korábbi megsemmisítéséről lásd: Trezor 3. Az átmenet évkönyve. (Szerk.: GYARMATI GYÖRGY) ÁBTL. Bp., 2004. 3 Lásd erre vonatkozóan a Történeti Hivatal, illetve az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) éves beszámolóit, illetve a Levéltár „Trezor" kiadványsorozatát.