Archívum Supplementum ad honorem Béla Kovács dedicatum - A Heves Megyei Levéltár közleményei, különszám (Eger, 1993)

Bán Péter: A nagybirtok igazgatásának modernizációja Magyarországon a XVII-XVIII. században • 29

tát és a plenipotenciárius engedélyét őrizte ellennyugtaként. Dokumentatív értéke csak a két okmánynak együtt volt, az ellenőrzés másképp nem fogadta el."

11 Egy korábbi tanulmányban kockáztattam meg azt az elgondolást, hogy az 1640-es évektől egy-két nyugat-magyarországi nagybirtokon szigorúbbá vált földesúri ellenőrzés - és a vele párhuzamosan feltűnő túlfeszítettség-érzés megnyilatkozásai a tisztviselők leveleiben - egyaránt a XVII. századi konjunkturális krízis eredményei. A válsághelyzet kényszere hívta életre mintegy önvédelmi reakcióként azokat a korábban talán nem megszokott feszesebb birtokigazgatási normákat, tagoltabb rendszerelemeket, amelyek azután a XVIII. száz&d első, még kritikus évtizedeinek elmúltával természetesen terjedhettek el szélesebb körben. A gazdasági szorítás által kényszerített XVII. századi (első) modernizációs lépések kigondolói - egy-két elszórt forrásadat alapján úgy tűnik - egyaránt lehettek maguk a földbirtokosok és azok az értelmesebb és lelkiismeretesebb officiálisok is, akik sem parasztnyúzók nem akartak lenni, sem nem elégedtek meg saját gyors megtollasodásukkal.

12 A számadó officiálisok csoportjainak függőségében töltötte be pozícióját az „aeconomicus" gazdaságirányító réteg. Közülük az ispán (spanus) volt a legfontosabb; ő a földesúri árutermelés fellendülésével vált mezővárosi vagy falusi felügyelőből a majorság, a robotgazdálkodás közvetlen főnökévé. Alatta már fizikai munkavégzőnek („allo diales") számított a majoros (allodiator), a majorosné (allodiatrix), a több-kevesebb béres (mercenarius) stb. Ispánok előfordultak urasági erdők és juhászok élén is. A saját kezelésű szőlőket pedig vincellérek gondjaira bízták. A XVII. század újdonsága gyanánt kezdett terjedni az a szokás is - ha nem is mindenütt —, hogy a falvak és a szőlőhegyek (promontorii) önkormányzati vezetőit, a bírákat és az ún. hegymestereket vagy hegybírákat a nagybirtok kormányzata betagolta saját hierarchiájába; a földesúr 3-4 jelöltje közül választhatott csak a communitas, miközben immár a falubeli és szőlőhegyi rendészet, és a szolgáltatások felől pedig a magasabb rangú ofíiciolátustól vették utasításaikat.

13 TÓTH Tibor: A mernyei uradalom a feudális rend utolsó szakaszában. Bp. 1978. 14. p. A dominus terrestris és az offíciolátus elképzelései természetesen a legritkábban eshettek egybe, a parasztokat, szolgákat, cselédeket pedig senki nem kérdezte. A megoldások kisebb-nagyobb összeütközések, panaszos beadványok, büntetések és jó esetben kompromisszumok eredményeként születtek meg. - BAKÁCS István: A magyarjobbágy a XVIII. században. Századok, 1936. 292-293. p. (az új követelmények könnyebb teljesíthetőségére); BÁN op.cit. 64-71. p.; BERLÁSZ op.cit. 104-105. p.; HETYÉSSY op.cit.; ZIMÁNYI Vera: Jobbágy Dániel rohonc-szalonaki tiszttartó provizori működése (1634-1656). Agrártörténeti Szemle, 1959. 92-112. p. Lásd a 9. sz. jegyzetet. - A Batthyány-uradalmakban a hegymesterek szabad választása 1643-ban, a bíráké 1651-ben szűnt meg. (BÁN op.cit. 40.p.) 33