Archívum - A Heves Megyei Levéltár közleményei 9. (Eger, 1979)
TANULMÁNYOK - Sugár István: Az egri püspökség és káptalan középkori vizafogó szegyéi a Tiszán • 5
A nagy sószállító uszályoktól a palkonyai szegyén nyitott úton való átbocsátás ellenében, — 1452-es adat szerint ekkor — hajónként 40-40 darab só járt sóvám („tributum salium") címén az egri káptalannak, amiből mint mondják, ,,nagy bevétele'' származott. 91 1452 nyarán azonban a sószállítók, hogy elkerüljék a terhes sóvám megfizetését, nekihajtva a Tiszát keresztező szegyének, áttörték a rekesztek két falát. Amikor az egri káptalan az esetet bepanaszolta Hunyadi János kormányzónak, az Borsod vármegye hatóságát és a váci káptalant bízta meg a vizsgálat lefolytatásával. A kormányzó úgy intézkedett, hogy amennyiben az egri káptalan panasza jogosnak bizonyul, úgy iktassák vissza a palkonyai vizafogónál szedett sóvám birtokába. Egyben pedig kimondta, hogy helytálló panasz esetében a szegyét áttört sószállító hajók után meg kell fizetni pótlólag a sóvámot. 92 A lefolytatott széleskörű vizsgálat mindenben igazolta az egri káptalan palkonyai szegyéjénél szedett sóvám jogosságát, melynek nyomán visszaiktatták az egri káptalant annak birtokába. 93 A palkonyai sóvám megfizetését a sókamara mindenképpen el akarta kerülni. Miután a máramarosi sókamara Mátyás király adománya révén hitvesére, Beatrixra szállott, emberei 1482-ben elfoglalták a palkonyai szegyét, hogy megakadályozzák a terhes sóvám behajtását. Ez ellen azonban az egri káptalan tiltakozott a nádor előtt, s a jogtalan áthaladástól Beatrix királynét eltiltotta. Az e tárgyban készült oklevélből kitetszik, hogy Mátyás király sószállítóhajónként már 50-50 darab kősóban állapította meg a palkonyai vizafogónál szedett sóvámot, — mint megjegyzik, — a szegye rongálódására való tekintettel. 94 Az ügy azonban ezzel nem jutott nyugvópontra, mert 1496-ban a káptalan újabb panasza nyomán már II. Ulászló királynak kellett foglakoznia a palkonyai szegye sóvámjának a kérdésével. Az uralkodó elrendelte a királyi és királynői sókamarásoknak és alkamarásoknak, a sáfároknak és szállítmányvezetőknek, hogy a Tiszán leúsztatott sószállító hajók kötelesek megfizetni a palkonyai szegyén való átbocsátás fejében az 50-50 darab kősót az egri káptalannak. Indokul azt említi a királyi oklevél, hogy nagy munkába és sok költségbe kerül a vizafogó fenntartása, melyet a hajók áthaladása alkalmával meg kell nyitni. A sóvám az egri káptalant már „régi idő óta" megilleti, amint azt a bemutatott privilégiumok is bizonyították. 95 . A palkonyai vizafogó a Tiszán tehát egy rendkívül érdekes és nem kevésbé fontos kérdést vet fel, melyre azonban pillanatnyilag, adatok híjján, nem adhatunk általánosságban érvényes, egyértelmű választ. A probléma a következő: a nagy folyamokat (Dunát, Tiszát, Marost, stb.) keresztező szegyek létesítése, melyek gátat vetettek a zavartalan hajóforgalomnak, vájjon teljesen szabadon s csak a földesúr tetszésétől függően voltak-e létesíthetők? A Tiszán egymást követően több helyen levert vizafogóknak minden bizonnyal általában szabadon át kellett engedniök a sószállító uszályokat, s csakis a királyi adománnyal, privilégiummal bíró esetekben, •— mint aminő a palkonyai és a kürti is, •— volt a szegye tulajdonosának joga a megállapított vám lerovása után átbocsátani a szállítmányokat. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy a messzi Máramarosból elindított sószállító hajóknak amíg az alsóbb szakaszokra, például Poroszlóra, vagy még inkább a sószállítás szempontjából kulcsfontosságú Szolnokra értek, minden egyes útjukat keresztező szegyénél vámot kellett volna fizetniök. A palkonyai szegyénél az egri káptalan sóvám szedő joga, — mint általában a vámoknál ez gyakorlatban volt, — királyi adományon, privilégiumon nyugodott, s mint láttuk, nemcsak Hunyadi János kormányzó, de I. Mátyás 18
