Archívum - A Heves Megyei Levéltár közleményei 6. (Eger, 1977)

KÖNYVISMERTETÉSEK - Soós Imre: Heves megye községei 1867-ig (Ism.: Nagy József László) • 104

ember nem is törekedhet) a település teljes történetének a bemutatására. Műfaji szempontból talán adattárnak lehetne leginkább tekinteni, s ez adja legfőbb értékét. A szerző és a kiadó messzemenően tisztában volt a kiadás céljával és rendeltetésével. Az utóbbi évtizedben Heves megyében is megnövekedett az érdeklődés a helytörténet, a községtörténet iránt. Az általános iskolai történelemoktatás szempontjából ugyancsak rendkívül fontos, hogy az egyes történelmi korokat, eseményeket lehetőség szerint a közvetlen környezetből vett példákon keresztül vigyék közelebb a tanulókhoz. A szocializmust építő mai közösséghez való kötődés szinte elengedhetetlenül szükséges annak megismerése, hogyan éltek őseink 2—3 évszázaddal ezelőtt, a Mária Terézia féle úrbérrendezés idején, vagy a török hódoltság korában. Ehhez a megismeréshez nyújt nagyon fontos alapot a bevezető rész. Itt mondja el a szerző mindazt, amit az egyes községek történetéről általában tudni kell. Az 1868-ig terjedő magyar történelem legfontosabb kérdését veszi vizsgálat alá, s nyugodtan állíthatjuk, ezek ismerete nélkül nincs helytörténetírás, sőt, nincs magyar középkori történelem sem. Ez a 60 oldal olyan módszertani ismeretet nyújt a helytörténeti kutatók számára, amely Szabolcstól Zaláig mindenki részére nélkülözhetetlen. Soós Imre korábbi munkáit is mindig az jellemezte, hogy a lokálisát, a helytörténetit mindenkor be tudta ágyazni a nagy egészbe, az országos áramlatba, s a megye helytörténeti kutatását ezzel tette országosan elismertté. A bevezető rész első fejezete a vármegye kialakulásától 1544-ig terjedő korszakot foglalja magába. Igen jelentős időszak ez a gazdasági és társadalmi fejlődés szempontjából. Ez a nemesi és jobbágy társadalom kialakulásának időszaka, melynek végén, a XVI. sz. elején a Dózsa-féle parasztháború lezárulásával az állami, egyházi és földesúri terhek kiterjednek, s kialakul az örökös jobbágyság. Ha talán hiányérzetünk van is, hogy nem esik szó a XIII—

XIV. sz. jobbágy társadalmáról, kárpótol bennünket a XV—

XVI. századról alkotott teljesebb kép: a jobbágyok és nemesek jogi és gazdasági helyzetének ismertetése, s különösen a falu önkormányzatának és a falvakon élő kisnemesek életének bemutatása. Köztörténeti és módszertani szempontból azért szerencsés ez a tárgyalási mód, mert egy községtörténeti anyag kutatásakor a középkorra vonatkozóan található a legkevesebb anyag, ugyanakkor a korszak alapos ismerete nélkül nem érthetőek a későbbi korok társadalmi, történelmi eseményei sem. A bevezető rész II. fejezete egy ív terjedelemben a török korszakot mutatja be igen érdekesen. Ez 1544-től — Hatvan elestétől — 1687-ig, Eger visszafoglalásáig terjed. Országosan is rendkívül izgalmas fejezete ez a magyar történelemnek, még inkább az Heves megye történetének, mely lényegében 150 évig török uralom alatt volt. Igaz ugyan, hogy Eger vára 1596-ban esett el, de ha a községek történetét megnézzük, akkor azt látjuk, hogy többségük már az 1550-es években behódolt a töröknek, megkapta török földesurát, s mind magyar, mind török részre adózott és fizette a földesúri szolgáltatásokat. Mert a félévezredes feudális jogszokás alapján a magyar jobbágyok a hódoltság ellenére tovább szolgáltak egykori földesuruknak, de a magyar földbirtokosok is a hódoltsági terület teljes jogú gazdáiként adták-vették a nemesi bortokot, bírákat jelöltek, behajtották a jobbágyság terményszolgáltatásait. Mivel pedig a nemességnek mégis kockázatos lett volna a hódoltsági területen gyakran tartózkodni, ott volt a hódolt szolgabíró és esküdt, mely érdekeiket képviselte, és ott volt a parasztvármegye, mely az uraik érdekében is rendet tartott a parasztság között. A megye újratelépülésétől 1868-ig terjedő fejezetek a feudalizmus kései szakaszának legfontosabb kérdéseit vizsgálják. Éppen ezek az elméleti tisztázások szinte nélkülözhetetlenek a helytörténeti tutatók számára. Az újratelepülés, a spontán jobbágyvándorlás és földesúri telepítés nyolc évtizede a jobbágyság különböző kategóriáit hozta létre. Az úrbéres jobbágyságnak egy külön fejezetet szentel a szerző és ír major-falvakról és kúriális falvakról is. Ez utóbbi azonban már nem teljesen egyértelmű. Addig, míg Besenyőtelek, vagy részben Egerfarmos is kúriális nemesek által lakott, addig Átányt, Boconádot vagy Ludast kúriális jobbágyok népesítik be, akikből később úrbéres lesz. Ezeknek a kérdéseknek a tisztázásánál jó lett volna talán szólni a szerződéses jobbágyok különböző fajtáiról. Contractualisták a szómagyarázatnál szerepelnek, a taksásokról azonban még itt sincs szó. A községek anyagában viszont többször is előfordul a kifejezés (Andornak: „szabadköltözésű taksások" 77. old.; Átány: „...amit taxájok vagyon..." 88. old.). Mivel az extraneus használat fogalmával a XVIII—

XIX. sz. folyamán különösen szőlőtermelő területeknél gyakran találkozunk, hasznos lett volna, ha az elméleti résznél ez is tisztázásra kerül. A Mária Terézia féle úrbérrendezés egész problémaköre szépen tisztázódott. 105