Archívum - A Heves Megyei Levéltár közleményei 6. (Eger, 1977)
KÖNYVISMERTETÉSEK - Soós Imre: Heves megye községei 1867-ig (Ism.: Nagy József László) • 104
Ugyanez a logikus felépítés és eszmei tisztázottság jellemzi a bevezető tanulmány utolsó oldalait is. Nagyon helyes, hogy a szerző nem zárta le vizsgálatát 1848-nál, hiszen a jobbágyfelszabadításról szóló törvények számos nyitott kérdést hagynak. Ilyen többek között a szőlődézsma, amely sok Heves megyei települést érint. Szükségszerű tehát szólni az 1853^as úrbéri pátensről, és a korszak értelemszerű lezárása az 1868. évi 29. törvénycikk elemzése. Nehezebb értékelést adni az egyes községek történeti anyagáról. Ezek terjedelemben és adatközlésben egyaránt változatos képet mutatnak. Az egykor Borsod, Nógrád és Pest megyéhez tartozó községekről szerényebb, a mindvégig Heves megyéhez tartozóról gazdagabb anyag állt a szerző rendelkezésére. Tulajdonképpen azonban nem az egyes községekről adott ismertetések az érdekesek, hanem az összhatás. A községek epizód jellegű adataiból megdöbbentő megyei kép áll össze. Néha azon csodálkozik az olvasó, hogy egyáltalán maradt ember ezen a tájon. Annyi üldöztetés, menekülés, pusztulás után mindig volt erejük az itt élő embereknek az újrakezdésre. Vagy valami rendíthetetlen hit vezette őket, vagy annak a lemondasos tudata, hogy sorsuk elől nem menekülhetnek, s bárhová mennek az országhatáron belül, mindenhol ez vár rájuk. A török hódoltság községi adatait nézve, egyre inkább megerősödik az emberben, hogy megkérdőjelezze az eddig tanultakat. Mert az igaz, hogy a török iga súlyos teherként nehezedett a jobbágyság vállára, de az 1550-es évek török összeírásai szinte mindenhol lakott településről számolnak be. A tág határú alföldi részeken nagy arányú szemtermelés és állattenyésztés folyt. Az 1550-ben már töröknek adózó csányi gazdáknak 2—300 juh is volt tulajdonukban. Az ecsédi határban az 1640-es években 920 sertés volt kihajtva legelőre. 1665-ben Dósa Ádám felszabadítja a jobbágyi kötöttség alól Molnár János és Gergely gyöngyöshalászi jobbágyait és 700 Ft-ért eladja nekik a községben levő kúriáját. Nem véletlenül ragadtuk ki éppen ezeket a példákat, mert igaz ugyan, hogy az 1552-es és az 1596-os egri ostrom idején a Heves megyei községek többsége elpusztul, elnéptelenedik, de a viszonylag békés időszakban a kettős földesúri és állami kizsákmányolás ellenére gyorsan regenerálódik és érzékelhetően megnő a lakosság anyagi jóléte. Ezt a jólétet természetesen mind a török, mind a magyar földesúr igyekezett lefölözni. A jobbágyok azonban, ha sírtak, keseregtek is, mégsem hagyták el helyüket. A felszabadító háborúkat azonban már nem bírták ki. Az 1670-es években megindult kuruc háborúkban hol a labancok sarcolták meg a községeket, hol a kurucok. 1686ban — mikor Eger körülzárása megkezdődik — az Eger környéki falvakat tudatosan kiürítik, hogy az egri török őrség ne jusson élelemhez. Pusztít a visszavonuló török sereg és pusztítanak a császári zsoldosok, akik önálló hatalomként működnek az országban és az általános európai szokásoknak megfelelően, emberszámba sem veszik a jobbágyságot. S mikor ez a hadsereg is átvonult, jött a Rákóczi-szabadságharc, és végén 1710-ben a pestis, hogy megtizedelje a még megmaradt csekély lakosságot. Csoda-e, ha 4 évtizedes állandó pusztítás után ez a rendkívül szívós, kitartó és szorgalmas nép nem bírta újratermelni önmagát? A török korszakot átvészelt községek elnéptelenedtek, s az újratelepülés után alig akadt egynkét név, mely a török előtti kontinuitásra utal. Az újonnan betelepülőkből pedig kialakul a majorsági zsellér, amely esetleg később úrbéres jobbággyá válik. A községek XVII— XIX. századi történetével kapcsolatos adatok igen színesek, változatosak. A termelési módra vonatkozó adatoktól kezdve a mindennapi élet valósághű, korabeli dokumentumokból idézett ábrázolásán keresztül a polgári korszakba átvitt, paraszti és majorsági birtok kiterjedésének pontos regisztrálásáig, apró epizódok tömkelegét tárja az olvasó elé. Soós Imre nem bőbeszédű. Szerényen háttérbe húzódva hagyja érvényesülni a történelmi tényeket, s csupán annyi magyarázatot fűz hozzá, amennyit a szöveg feltétlenül megkíván. Soós Imre könyvét méltán nevezhetnénk életműnek. Pedig, ha nem lenne félreérthető, akkor egy gazdag alkotói pálya melléktermékének lehetne tekinteni. A levéltáros iratrendező munkája évtizedeken át összefonódott a kutató tudatos jegyzetelésével, s ez öntődött könyvformába mindannyiunk hasznára. Lehet, hogy elfogultság és könnyelmű jóslás, de e sorok írójának az a véleménye, hogy egy évszázad múlva a helytörténet iránt érdeklődők úgy fogják keresni Soós Imre könyvét, mint ahogy ma a helytörténészek kutatnak Montedegói Albert Ferenc egy-egy kötete után. NAGY JÓZSEF LÁSZLÓ 106
