Közművelődés - közoktatás; Együtt a tanulókért - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 31. (Debrecen, 2009)
"Én egész népemet fogom..." - 1. Dr. Tóth Béla: Negyven év: honismerettel az emberközpontú közművelődésért
voltam minisztériumi osztályvezető, és voltam kitüntetett és elhallgatott művelődési szakember. Olyan embernek születtem, aki mindig nyüzsög, aki mindenkin segíteni akar, aki adni akar tudást, jó szót, emberi tisztességet, és aki úgy akar adni, hogy egyúttal megnyissa a másik ember szívét, tudása fiókjait és kapjon a másiktól és a másikból is valami pluszt, amit csak ő nyújthat. Egész életemet erre építettem, amiért sokszor tartottak naivnak, álmodozónak, romantikus, hiszékeny léleknek, de ma is azt mondom, hogy 1982-1983-ig nem csalódtam az emberekben és nem csalódtam a munkámban sem. Ennek okait keresve pedig arra a megállapításra jutottam, hogy azokon a helyeken ahol 1982-ig dolgoztam, hitele volt a szónak, hitele volt az embernek: amit elhatároztunk, azt meg is csináltuk, amit mondtunk azt elhitték. Nem vagyok orvos aki gyógyítani képes, nem vagyok mérnök, aki megtervezheti a legszebb épületet is, de a költővel együtt állítom: a lélek mérnöke vagyok, aki építi (és minél szilárdabbra szeretné építeni) a másik emberben a tudást, aki segíti a másik emberben szunnyadó ismeretek felébresztését, közkinccsé tételét, emberi mivoltának kiteljesítését. És ez legalább olyan fontos gyógyító munka, mint a testi egészség helyreállítása. Ehhez pedig minden napos szükséglet az, amit Theodore Dreiser így fejezett ki egyik regényében: „Soha ne próbálj másként feltüntetni valamit, mint amilyennek tartod. Ez az élet lehelete - az igazság - ez az igazi érték.” Nem voltam még 18 éves, amikor egy nyarat a Magyar Rádióban töltöttem, hogy tanulmányozzam azokat a leveleket, amelyeket az akkor közkedvelt Ifjúsági Rádió adásaihoz írtak a velem egykorú fiatalok. Országos pályázaton is sikeresen vettem részt az itt szerzett tapasztalatok alapján írt dolgozatommal, amelynek, ha jól emlékszem valami ilyesmi volt a címe: „Az ifjúság lelkiismerete, műveltségi szintje.” 40-50 éve hiszem, hogy minden egészséges lelkületű és szellemiségű ember, iskolázottságától függetlenül is rendelkezik olyan ismeret- anyaggal, amelyet csak ő tud, amit csak ő képes megcsinálni, amiről csak ő tud beszélni. És a művelődés munkásának az is feladata, hogy ezeket az embereket (is) megnyerje; hogy elhitesse velük: Te is érsz annyit mint a másik! A honismereti munkát is ilyen feladatként közelítettem meg, mert meggyőződésem, hogy a helytörténeti tevékenység csak az egyik (de nagyon fontos és talán szűkebb!) területe a honismeretnek, és legalább ilyen fontos a társadalom egyes tagjai által hordozott értékek feltárá226
