Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Ölveti Gábor: Debreceni változások az 1848-as törvények hatására
54 1848. július 24-én Fényes Eleknek az Országos Statisztikai Hivatal igazgatójának kérdéseire adott válaszokból tudhatjuk meg, hogy Debrecenben milyen ipari létesítmények működtek: A városnak két cserépgyára és téglavetője, sörháza, négy magánkézben lévő ecetgyára volt. A gyárlétesítés nehézségeire utal, hogy amíg Moll Gusztáv megkapta az engedélyt a kártyagyár felállítására, addig a hollandiai útjáról visszatért Somogyi Gábor kezdeményezése egy gépesített cserépgyár létesítésére nem járt eredménnyel. Bár a választott hites közönség nem látta akadályát, hogy Szíkgáton újabb üzemmel bővüljön a cserépvető, a tanács ellenben mindjárt azt vizsgálta, hogy a meglévő kapacitás mellett szükséges-e az új gyár, vagyis nem nézte jó szemmel a város monopóliumát veszélyeztető kérelmet. Hogy mit értettek a téglavetők „a szabadság élvezete alatt”, a dézsmaadás további kötelezettsége demonstrálja. Az üzemért felelős téglabiztos válaszában arra hivatkozott, hogy más természetű az úrbéresek földje utáni dézsma, melyet az új törvények szerint nem kell fizetni és más a tégla után fizetett járadék. Egyébként is - zárta le a téglavető a válaszát -, aki vonakodik dézsmát adni, annak nincs helye a téglavetőben. Elhanyagolt a város serháza, mert kicsi a magtár és nincs jó pince. A városi ser és élesztő főzést haszonbérlő Rickl József hajlandó 2000 pengő forintig építkezni, ám kéri a tanácsot, hogy a hat év bérleti idő letelte után becsáron vegye át az új építményt. Más szolgáltatásnál is visszatér a tanács szerződésben szereplő kijelentése, hogy a haszonbérlő hibájából eredő hiány esetén, a termék szabad beszerzését és árulását rendelheti el. Az olajütő társaság beszámolójából ismeretes, hogy a város malma nem képes feldolgozni a levágott repcét és néha szomszédos falvakba kénytelen szállítani. Valójában az olajütő malom rossz állapotban volt és nem lehetett hatékonyan működtetni. Erről viszont Csóka Sámuel számol be, amikor engedély nélkül épített olajütő malmát a város át kívánta venni. ,„.S akkor tájba ftudniillik az építkezés elkezdésekor] hozatván meg a nemzetet boldogító szabadság, egyenlőség, testvériség törvénye is; én azon meg győződésbe valék, hogy ... egyedül a magam hasznára, állíthatok egy olly olaj műszert.” Egyébként hivatkozott az 1840:17. törvénycikkre, amely a gyár szabad állítását a kereskedőknek is engedte. 1848-ban a katonai feszültség kiéleződése miatt a hatóság támogatta a puskaporhoz elengedhetetlen salétromfőzést és a malmok munkáját is. A városnak külön szerződése volt az akkor már működő gőzmalom társasággal. A város kezelésében működött a nagy múltú könyvnyomda, ahol 1848 végén 21 főt alkalmaztak. Figyelemre méltóak Tóth Endre művezető javaslatai, melyeket a cenzúrától mentes nyomdaipar és a vásárolni kívánt modem gyorssajtó kapcsán az üzem munkájának ésszerűsítésére fogalmazott meg. Ezek között a javaslatok között bizony már helyet kapnak az európai korszerű üzemszervezés tapasztalatai is. Debrecen termelésének meghatározó eleme továbbra is a céhes ipar. Ekkor a szabadsággal együtt a kiváltságok megszüntetését is egyre gyakrabban emlegették. Természetesen a megnövekedett igények is túlléptek a céhes kereteken, melyre nagyon jó példa 1848-ban a város marhahússal történő ellátása. Korábban a mészáros céh évszázadokon keresztül királyi levélben biztosított kiváltságuknak megfelelően végezte a marhahús mérését. A hatóság szem előtt tartva a lakosság olcsó hússal való ellátását, a mészáros mesterek áremelésre tett javaslatát nem fogadta el és a mérést a vállalkozó sertés vágóhentes társulatra bízta. Miután nem javult a lakosság ellátása, a közgyűlés mindenki számára engedélyezte a marhahús minden árszabály nélküli árulását, minek következménye az lett, hogy a mészáros céh a belügyminisztertől kérte az engedélyt szakmájuk gyakorlásához, illetve a hentesek és a lakosság eltiltását a marhahús mérésétől. A céhmesterek önkényeskedésének korlátozásáról két felsőbb rendelkezésből is értesülünk. Az egyik tiltja, hogy a mesterek az inasokat, vagy a legényeket elvonva szakmájuk gyakorlásától, mezei munkára és szőlőművelésre alkalmazzák. A másik megszünteti azt a gyakorlatot, hogy az inaskodási és vándorlási évek letöltése után a végzősöket még egy évig várakoztatják, s csak ez után engedik a remekmunka elkészítését. A kereskedői jogok sem sérthetetlenek. A helyi kereskedő társaság tagjai feljelentették azokat, akik „...a szabadság és határ törvényt ismérni nem akaró haladás leple alatt társaságunknak a koronás fejedelem által kiadott és megerősített törvénye tiporásával olly önkényt gyakorolnak, hogy ...utczánként botokat nyitnak, s azokban kereskedési portékákat szabadon árulgatnak.” Debrecen bűntfenyítő törvényszéke úgy foglal állást, hogy a panasz alaptalan, mert az alperesek olyan termékeket árulnak, melyeket a kereskedő társaság nem értékesít.
