Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
__________________________________________________________________________________259 gemre lett volna! De meglátta ezt a lovat éppen az a Naday hadnagy, akinek Baján hátralékos őrmesteri számadását csináltam, s a lovát alóla most kilőtték, ezért gyalog maradt, elkérte tőlem, azzal biztatván, hogy csata után visszaadja, vagy a 100 pengőforintot megfizeti érte. Átadtam neki. Később szükségem is lett volna reá, mert egy rohamnál ismét összekeveredtünk az osztrák lovassággal, s - szétválasztásunk végett - az osztrák ágyúkból megint reánk tüzeltek. Körülöttem egyszerre 3 gránát is szétpattant, de oly szerencsésen, hogy engem nem ért egyetlen darabja sem, hanem a lovam hátulsó bal lábát egy forgácsa súrolta, csontját azonban nem törte. A sérüléstől előbb három lábon ugrált, de aztán ráállt a sérült lábára is, így használhattam az ütközet végéig. Jó lett volna, amíg teljesen meg nem gyógyul a lovam, felváltanom egy másikkal, ezért visszakértem Náday hadnagytól a lovat, de azt mondta, hogy azt is kilőtték alóla, így nem kaphattam vissza, s sérült lovammal kellett maradnom. De Náday ekkor már lovon ült, gyaníthatólag az én lovamat cserélte el azért a lóért, amelyen most ült. Ha így történt, akkor a jótettért "megfizetett". De hát lelke rajta! Talán a nádorhuszár-legények látták a csatában való bátor, eredményes viselkedésemet és véres kardomat, respektussal néztek reám, melyből kilátszott gondolatuk: ni „a tintásseggű” mégis csak ér valamit! Megláttam egyikőjüknél az általam megölt vértes nadrágját és kardját, követeltem ezeket tőle. De hát hiába! Nem tudtam bebizonyítani, hogy azok - mint aki a vértest én ejtettem el - engem illemek, így hát maradnom kellett rongyos nadrágommal és gyarló acélú kardommal, de ez az utóbbi jónak bizonyult az én kezemben. Hiszen igaz, hogy volt ott több elesett vértes is, akinek el lehetett volna venni a kardját, nadrágját, de ha az a nadrág és az a kard valakinek a birtokába jutott, akkor a nádorhuszár- pajtásról azt feltételeztük, hogy ő vágta le a vértest, ezért annak, aki elvette az én jussomat, a kardjának véresnek kellett volna lennie, de nem volt, s azt bizony senki sem tételezhette fel róla, hogy már lemosta, mert az ellenség vérétől piszkolt kardot szégyelte hordozni. A csata után a Temesvárral szomszédos Kis-Becskerek felé vonultunk. A falu közelében békésen töltöttük az éjszakát, s a vályogvető gödrök szomszédságában telepedtünk meg, víz is volt bennük, s sebesült lovamat térden felülig vízbe állítottam - mivel a gránátforgács éppen a bal lába térdgömbjét súrolta -, hogy a víz által megszívatva jót tegyek neki. Itt szénát is faszoltam, de az etetést is vízben állva tétettem meg vele. S valóban használt is a vízzel való szívatás, mert induláskor ugyan három lábon ugrált, de aztán ránehezedett a sérült lábára, s alig mutatott sántaságot, így rajta ülve lehetett maszkíroznom. Reggel itatás végett a községbe kellett bevinni a lovainkat. Egy sváb asszony udvarán történt az én itatásom. Ettől az asszonytól kaptam egy jó darab kenyeret és egy nagy csupor aludttejet egy firtli osztrák bankóért, ami már régen a birtokomba került, de nálunk nem lévén forgalomban, nem költhet- tem el. Most lukullusi lakomát csaptam belőle, mert a sváb asszony elfogadta a tejért meg a kenyérért. 0 sejtette, hogy nemsokára lesz értéke ennek. Mikor az itatásból kimentünk, két rakás kenyeret láttunk a két század részére elkülönítve, amit az őrmesterek már át is vettek, de még nem osztották szét a káplároknak. Az osztrák lovasság tegnapi kudarca után nem vártunk támadást. Bizony kezdtük magunkat jól érezni. Pihenés és kenyér! De míg így bizakodva állottunk, vártunk a kenyérosztásra, jött recsegve az ágyúgolyó, zsupsz - mintha csak a mi tiszteletünkre bocsátották volna -, szétcsapta az egyik ártatlan kenyérrakást. Megszólalt a trombita, felhangzott az „ülj fel” vezényszó, ezért a kenyeret ott hagyva mindenki futott a lovához, felült rá, csak én maradtam a kenyér mellett. Nem gondoltam én ekkor az imént jövő vagy jöhető ágyúgolyóval, s nem is szalasztottam el a ritka szerencsét, hanem hideg vérrel leoldottam a futráskötelemet, a házilag sütött búzakenyerek közül kettőnek a közepén lyukat fúrtam a kardommal, a futráskötelet áthúztam rajtok, összekötöttem úgy, hogy azokat az első nyeregkápára hurkolhassam, amikor ezzel készen voltam, csak akkor ültem a nyeregbe, s ezután ugráltattam a lovamat már a marsban levők után. Amikor beértem őket, átmentünk a községen, s felálltunk egy dombsor tetején, ahol egy nagy terjedelmű szőlőskert terült el a Temesvárra vezető út után. Itt vártuk a fejleményeket. A faluból utánunk csakhamar kibontakoztak az osztrák lovasok is, de gyalogság és ágyúk nélkül, amikor megláttak minket, megállották ők is, s felénk csatárláncot bocsátottak ki, hasonlóképp a mieink is feléjük, így néztünk egymással farkasszemet, sőt a két lánc legényei oly közel jöttek egymáshoz, hogy összebeszélgettek minden ellenséges indulat nélkül, mintha jó barátok lettek volna. Lövés itt nem tör-
