Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
260__________________________________________________________________________________ tént. Hanem - tőlünk északra a falu felett - a hadvonal közepén, de kivált a jobbszárnyon, javában folyt a csata, különösen érezhető volt ez az osztrákok ágyúk részéről. Látni lehetett a falu és szőlőskert közötti nyíláson át, hogy a mieink a jobbszárnyon a szőlőskerten túl már hátráltak, mi pedig a balszárnyon a - már ismeretes - tegnapi 3 nagy ágyúval, melyek az országúton voltak lemozdonyozva. Lövés nélkül állottunk ott, s nem mozdultunk se előre, se hátra, azzal a kérdéssel az arcunkon: „mi lesz ebből?” Volt elég idő arra is, hogy a lovam zaboláját kikapcsoljam, s a nyereg kápáról a térdre lecsüngő - illetve arra c fektetett - egyik kenyeret a lovam haraphassa, amit meg is tett, s jóízűen majszolta azt. A másik kenyeret pedig kardommal szeleteltem, s osztogattam a közelemben lévő társaimnak, akik nemcsak, hogy szívesen elfogadták, hanem dicsértek is, amiért róluk gondoskodtam. Mert én valóban nem voltam most éhes, nem is ettem a kenyérből, ami úgy tűnt fel előttük, mintha érettük maradtam volna hátra veszélynek téve ki magámat. Ja! A t....s s...ü már respektusban részesült! Az emberi gyarlóság ennyiért is meg- - adja a szűkölködésben ezt. A temesvári csata Egyszer csak mozgolódás történt a csoportban várakozó tisztjeink között, amelyet egy Temesvár felől mutatkozó jelenet okozott, s mikor ezt megláttuk, mi is hátratekintettünk, egy hintó jött vágtató sebességgel. A vezénylő tisztek a helyükre siettek csapataik arcéle elé. „Igazodj!” - vezényelt megszokott, szép, csengő hangján, de most még fokozottabb mértékben az örömtől, a mi kedves Hollán Ferenc kapitányunk. Amikor az úton még együttálló törzstisztekhez ért a hintó, kiszállt belőle egy ősz alak. A rudashoz kötött felnyergelt, vezeték lovat eloldották, erre felsegítették Bemet, aki előrelovagolt egészen az ellenséges csatárláncig - mivel a szőlőskert gátolta a közép és a jobbszárnyra való kilátást -, s onnan távcsövezett a jobbszárny az arcvonalában, hogy a mi hátráló zászlóaljaink után előrenyomuló osztrák lovasezredekre rálásson. Előre parancsolta a három ágyút, leszállíttatta magát a lóról, az úton keresztbe felállíttatta az ágyúkat úgy, hogy a csövük az előretoluló ellenséges lovasság felé néztek, maga irányzott és lőtt, majd újra meg újra töltetett és lövetett. Az osztrák lovasság közt a jól irányzott golyók rendeket vágtak, s az összetört lovasezredek eszeveszettül futottak vissza. Ekkor felültették ismét a lóra, megadatta nekünk a trombitajelt a visszavonulásra, megfordúltak hát, s arcvonalban léptettek Temesvár felé. De ez a jel szólt a szőlőskertben levő gyalogzászlóaljnak is, mert láttuk, amikor a kertet meghaladtuk, hogy onnan is vonulnak vissza a mieink. Amikor a hátrálásban lévő jobbszárnyunkkal egy vonalba érve helyreállt seregünk arcvonala, akkor az egész hadvonal lassú léptekben vonult Temesvár felé. A sík területen és az országúton is átmenő csekély - de Temesvár felől mag asabb, az ellenség felé pedig alacsonyabb és süppedékes partú - Rékas patak mögött állítottak fel s rendeztek el minket. Ekkor tűnt csak ki, hogy a mi hadvonalunk balszárnya csupa lovasságból áll, közepét és jobbszárnyát pedig nagyobb mértékben gyalogságunk képezi, s a fő erősítést a két hídhoz helyezik - az országúton lévő kőhídhoz és tovább északra egy faludhoz -. Az ellenség aztán a mi elhagyott hadvonalunkat foglalta el - kétségen kívül a számára előnyösebb dombokon -, s onnan kezdte a tüzelést minden ágyújából az egész hadvonalunk ellen, s így egész borzalmában kifejlődött a temesvári csata. Az ellenség rettenetes tüzelését a mieink viszonozták, amint lehetett csekélyebb számunkból adódóan, de oly hatással, hogy kezdtünk egész hadvonalunkkal előbbre vonulni úgy, hogy gyalogzászlóaljaink több helyen már a patakon is átléptek, s már-már győzelmet remélhettünk. A mi osztályunk a balszámyon működő 3 nagy ágyúnkat fedezte. De ezekre ágyúztak legiszonyúbban, talán azért, mert minden ágyúink közt ezek voltak a legnagyobbak, ezért hatásuk is a legkártékonyabb volt, s éppen a Temesvárra vivő főutat - az ezen levő kőhíddal együtt - szintén ezek tartották hatalmukban. Mi mögöttük állottunk fedezetként oly távolságban, hogy az ellenséges ágyúgolyók, amiket ágyúinkra kilőttek, az ágyúknál lecsapódtak, majd egy ugrással közénk estek. Felette sokat szenvedtünk, ló és ember nagyon ritkult, de ha elesett egy ember vagy egy ló, akkor előrébb léptettünk, s az arcvonal épségét helyreállítottuk. Ilyen ugró golyó mellőlem már több embert és lovat is kilőtt. Többek
