Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)

Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés

258____________________________________________________________________

Az a 40 osztrák ágyú pedig oldalt már nagyon előrehaladt, velünk egy keresztvonalba került, és liába látták, hogy az osztrák lovasok a huszár rohamtól összetörtek, velünk összekeveredtek és nagy veszélyben vannak, ezek után sem gondoltak azzal, hogy így saját lovasaikat is lövik, közénk tüzeltek, emiatt fel kellett hagynunk az osztrák lovasság üldözésével, kibontakoztunk a zűrzavarból, mivel a 3 ágyút maga elé vett honvédzászlóalj támogatására kellett gondolnunk, ezért ehhez rendeződtünk el. Úgy lön!

Az osztrák lovasok megszabadulva érezték magukat a magyar huszárok támadásaitól, a 3 ágyú elvesztését fájlaló vértesezred pedig, ekkor rávetette magát az ágyúkat kisérő honvédzászlóaljra, s ék alakban sorakozván a tömegben menetelő zászlóaljat akarta megtörni. Mi huszárok oldalt szemlélői lehettünk csak ennek a vállalkozásnak, mely amennyire érdekes, éppen annyira merész is volt. A hon- véd-zászlóaljparapcsnok, akit a lovával együtt körülfogtak a honvédek, látta a vértesek célját, és aszerint rendelkezet. Kiszalasztott mindkét oldalra egy-egy századot csatárláncba, amely a vérteseket jó hosszú vonalban és oldalba fogva lőtte, addig a tömegben lévő 4. század megállva várta a rátörő rohamot. Az ágyú visszafoglalására készülő dühödt vérteseket a csatárlánc két oldaláról rájuk zúduló gyilkos tüzelés sem gátolta meg, ha egy-egy elesett közülük, akkor felzárkóztak, s mind közelebb jutottak a zászlóalji tömeghez. Amikor azonban 20-25 lépésnyire lehettek hozzá, a tömeg második sora - a felőlük levő oldalból - degeargeot adott, s a vértesek első sor lovai rakásra hullottak, de ezeken is keresztültörtek, mert a hátulsók talán nem is érezték a veszélyt. A fegyverét elsütött második sor a harmadiktól fegyvert váltott, s mostmár az első négyszögbe szuronyt szegező sorral együtt lőtt lószügy magaságban, s ez a lövés a lovaséket egészen felbontotta, a vértesek eszeveszettül nyargaltak vissza, s mi huszárok vettük aztán őket üldözőbe. A megszabadult honvédek a helyreállt tömegben folytatták útjukat a megvédett ágyúk után a csatárláncból behúzott két századdal, az a 40 ágyú tüzelése minket pedig újra elválasztott, miután ismét összekeveredtünk az osztrák lovassággal. A tőlünk megszabadult vértesek megismételték a honvédek ellen az előbbi kísérletet. Ismételhették, mert a bánáti kövér süppedékes tarlóföldeken csak lassan haladhattak az ágyúk - s az őket kisérő honvédek is -, ugyanis a kilőtt ágyús lovak elvesztése miatt megfogyatkozott a vonóerő, kísérletük azonban az előzőhöz hasonlóan kudarccal végződött. És még harmadszor is így történt! Aztán belátta a parancsnokuk a lóban, emberben nagy veszteséggel járó próbálkozás sikertelenségét, s felhagyott a további csatározással. így a mi ágyúink csakugyan megmentettek, de ez a siker aligha a huszároknak, mint inkább annak az egy honvédzászlóaljnak volt a dicsőségére.

Nekünk huszároknak is akadt ugyan dolgunk elég a kezdő rémületből felocsúdva. Azt lehet mondani azonban, hogy jól végeztük a dolgunk, mert a teljes rendben összetartott, elbizakodott osztrák lovasságot végre összetörtük, s a kezdeti diadalért később kudarccal fizetett. Sikerünket alig tulajdoníthatnánk itt önerőnknek, mint inkább annak a presztízsnek, amelyet a huszár név jelentett az osztrák lovasság előtt. Már csak maga az is mutatja a ,.huszár” névben benne rejlő nagy fölényét a magyar lovasságnak, hogy egy 800 főből álló - csak úgy összeverődött - lovasság támadása elől az osztrákok elmenekültek, amely számban is, de különösen ércfalként álló rendezettségében megtörhetetlennek látszott, s ez a vértesezred összecsapás nélkül megfordult, hagyta magát széttöretni. így járt a többi előrenyomakodott osztrák ezred is a híres császári ulánus-ezreddel együtt.

Volt is aztán mit szúrni-vágni még az olyan magamféle „Jézus-Mária” huszárnak is. A vértesek visszafordulásánál - hogy hogyan, nem is tudom - én is egy kimaradó vértest a rohamban az előrenyújtott kardommal hátulról leszúrtam - belevitt a lovam -. Az enyémnél jobb kardjára és főleg jobb nadrágjára lettem majd figyelmes, gondoltam, ha majd visszafordulunk lehúzom róla a nadrágot, kicserélem vele a magamét, s a kardját is leoldom. De bizony, amikor visszafordultunk a kergetésből, és sor került volna az elvételre, már megelőztek mások, az én vértesem levetkőztetve feküdt a tarlón, én a jogosult pedig hoppon maradtam. Igaz, hogy nyakig ért volna nekem a nadrág, de a nagyból lehetett volna rövidítéssel alkalmasat csinálni. Fogtam azonban egy lovat, nem tudtam azonban, hogy ellenségtől vagy a mieinktől való-e. Azt gyanítottam mégis, hogy ez inkább osztrák vértesnek megfelelő nagy állat, mivel az enyémnél sokkal magasabb volt a pej hasa alá fordult nyereggel, nyeregbundáját már elhagyta, összevissza nyargalt. Sikerült elfognom, s vezetéken tartva mentem vele visszafelé. Ez is egy nyeremény volt, mert az ilyen csatában egy lóért 100 pengőforint jutalom járt, s ez a pénztelen voltomban nagy segítsé-