Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
257 markotányosnéktól, vagy az élelmiszerek eladásából nagy hasznot remélő - többnyire - sváb néptől, akik elébünk gyűltek ki, de nekem pénzem nem volt, léhnungot sem faszoltunk, éltem tehát mint az égi madár a mező magjából. A zabföldek ugyanis már be voltak takarítva, a keresztek a mezőn állottak, mi pedig ezen pihentünk meg éjjelre. Lovainknak tehát szerencsére volt mit enniük, de a lovasnak nem. De igen! Én úgy segítettem a kínzó éhségen, hogy a ló elébe tett zabkeverék kalászából egy-egy marék zabot lefosztva betöltöttem a számba, megrágtam, kiszívtam a tápláló nedvet belőle, lenyeltem, s a kiszívott polyvát kiköptem, majd másik adaggal töltöttem fel a számat, és így tovább. Annyi bizonyos, hogy - ha kenyeret és húst négy napon át nem is ettem - mégsem haltam éhen. Hasonló kényszer viszonyok között ajánlom másoknak is ezt a delikációt. Ez az élelmezési mód nem az én találmányom. Már gyerekoromban olvastam, hogy az ősemberek nyersen ették - legfeljebb megpörkölték - a gabonaszemeket. Magyar őseink pedig a nyereg alatt puhították meg a húst, s úgy ették. Nekem a gabona és a hús hiányzott, de volt helyette zab. Nincs semmi új a nap alatt! Jó tudni ezt is az éhség ellen! Mi lovasok a falvakba nem is mentünk be, csak a szántóföldeken haladtunk át. Egyedül Nagyszentmiklóson vonultunk a községen keresztül. Ezen a bánáti dús talajon nem magyar volt a lakosság, hanem más nemzetiségű, leginkább sváb. Meg is látszott a kedvező anyagi helyzet már házaik jobb építési módjából is, de annál rosszabb volt reánk nézve az éhségig menő szűkölködés! Valóban úgy voltunk mint Aesopus rókája a szőlővel, nem érhettük el a kívánatos ennivalót: „nondum matura est, nolo acerbam sumere!” Nagyszentmiklóson túlhaladtunk, s a csatározás nélkül töltött nap estéjét, egy szintén jó kinézésű falu, mint modták, Bontzidorf alatt vertük le a lágerkarókat egy tágas gyeplegelőn, ott töltöttük háborítás nélkül az éjszakát. A legelő szomszédságában, az ellenség irányába nézve, bal felől egy nagy terjedelmű tengeri terület volt - a mi lovasságunk majdnem mind ott pihent csapatok szerint s a letarolt búzaföldön át az elhagyott községig egyenesen visszaláthattunk. Az ellenség nem mutatkozott. Reggel nem indítottak minket korán, talán a faluban kenyeret rekviáltak, s ételt is akartak számunkra készíttetni. A gyalogság és az ágyúk azonban már útnak indíttattak, s csak 3 nagy - talán 12 fontos - ágyú maradt velünk. Bátorságos helyzetben éreztük magunkat. Ekkor azonban egyszerre megszólaltak az elhagyott falun innen az ellenség ágyúi, megszámlálható volt páronként 40 darab, s egyre-másra tüzeltek ránk. Bezzeg egyre-másra lóra is kaptunk, s hirtelen sorakoztunk. Az ellenséges ágyúk legtöbbje a mi 3 ágyúnkat lőtte, de jutott közénk is elég sok, úgyhogy a lovas lengyel légiót s a Hunyady-huszárokat csakhamar szétlőtték, különösen a 3 ágyú lovait ritkították meg annyira, hogy az egy-egy ágyúnál lévő 8 lóból alig maradt három-négy. A lovasok nagy kavarodásban voltak, a tüzérek a kilőtt lovak istrángját levetették, az épeket kettesével rendbe be akarták fogni, s ágyúikat megmenthető állapotba hozni. A magas tengeri közül egy osztrák vértes- és dzsidásezred váratlanul kibontakozva tört elő ekkor, majd ránk rohantak, mindenek előtt az ágyúkat - melyekhez mi álltunk legközelebb - akarták elfoglalni, ezekre vetették magukat, s látnunk kellett, miként vagdalják össze az ágyúkra boruló tüzéreket. A mi lovasaink, már az előbb összetörve az ellenség ágyúgolyóitól, most megfutottak, mivel közöttünk is megvolt a pánik, ezért mi is loholtunk a többiek után, s cserbenhagytuk a 3 ágyút, de nem is tudtuk volna megmenteni a tengeriből folyton kiözönlő osztrák lovasság elől. Az osztrák lovasság kis időre megelégedni látszott azzal a ritka bravúrral, hogy a magyar ágyúkat elfoglalta, a huszárokat pedig megugratta, ezért nem siettek mindjárt utánunk, hanem az ágyúk előtt megmaradt lovakat hozták rendbe, és ezeket ellenünk fordították. Mi azonban felocsúdva zavarunkból, amennyire lehetett az összevisszaságból, ki-ki saját csapatát kereste, igyekeztünk volna valahogy sorakozni, s visszatörni az osztrák lovasságra, hogy legalább ágyúinkat visszafoglaljuk, és ezzel némileg lemossuk gyalázatunkat. A bátrabbak így kiabáltak: "Magyarok vagytok? Huszárok?! Ne hagyjuk az ágyúinkat!" S mintegy nyolcszázan úgy-ahogy, de azért rendbe felsorakoztunk. A vállalkozók egy-egy tarka vonalba álltak fel a különféle csapatokból, s az ágyúinkat elfoglalva tartó vértesezredet, mely mint ércfal állott előttünk, megrohantuk, de ők nem várták meg a rolnun csattanós részét, hanem visszafordultak előlünk. Mi rávetettük magunkat, s összetörtük a vértesezredet, ágyúinkat szerencsésen visszafoglaltuk tőlük, majd a még nem messze haladó 8. gyaloghonvéd-zászlóalj védelmére bízva hagytuk továbbmenni. Mi pedig visszamaradtunk a túlerőben lévő osztrák lovasság feltartóztatására, amely most már nem csak vértesekből, hanem dzsidás és másféle ezredekből állott. A szanaszét futkosó lovasainkból is mind több-több csatlakozott hozzánk. Egy szörnyű lovascsata volt kifejlődőben, mely valószínű a mi győzelmünkkel végződött volna. De a mi gyalogságunk és ágyúink nem jöttek vissza támogatásunkra.
