Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
252 getre. Fájdalom, de már nem találtam ott! Lelkem még ma is azt mondja, hogy Szalay volt. A találkozásra ily alkalmat adó véletlent nem tudtam most sem felhasználni, s ezért magamat ma is vádolom. A kórházban - mondám - viszonylag tűrhető állapotban voltam, még enni is tudtam volna már. S hallottam vadászainktól, akik Eperjesre a kórházba jöttek látogatásunkra, hogy a muszkák Hetnek közelében a hátukba kerültek, így az úton nem lehetett bevonulniuk Raszlavicz-kapivárnál az eperjesi sáncokba, hanem jobbra vonult vissza Lázár V. brigádja a mellékutakon a kapivári hegynyakon át. Igen, a muszkák a Bártfa feletti magas hegyről megfigyelték a lófalui magyar tábort, s ennek elhelyezkedéséből látták, hogy ott egyenesen áttörniük, csak nagy vérveszteséggel lehet, ezért megosztották seregüket, s egyik felét Kis-Szebennek indították, de a másik felével csak tüntetőképpen vonultak egyenesen a lófalui tábor felé, hogy a magyar sereget lekössék, s ezzel a hátbakerülést megtéve, így a visszavonulási útját elvágják. Ezektől a vadászoktól meghallottam, hogy a piacon nagy mennyiségben van érett cseresznye. Egynek hát odaadtam a lófalui táborban kapott 1 pengőforintból - amely 2 darab 30 pkros bankóból állott - az egyik 30 pkrost, hogy hozzon nekem cseresznyét. Még ma is hozza! Odamaradt a pénzzel, cseresznyével. Feltételezem azonban, hogy nem alávalóságból, hanem - mert masírozniuk kellett rögtön, vagy Kapivár felé az eperjesi sáncokba, vagy pedig Lemes felé - nem lehetett hozzám visszajönnie. Megemlítem, hogy estére nem nyitották meg a sebemen lévő kötést. Reggel jöttek az orvosok egy egész sereg delnővel, akik betegápolónak ajánlkoztak és megosztoztak rajtunk, mindegyik választván magának egy-egy sebesültet. Én egy fiatal és igen szép nőnek jutottam. Ez megtörténvén, hozzáfogtak az orvosok a nők jelenlétében - közben nekik magyarázva - a sebek kötésének levételéhez, vizsgálásához és az újbóli bekötözéshez. Az én kiváltképp genyelt oldalsebemnek nagyon is szüksége volt rá, mert a golyó ugyan keresztülment rajtam, de a fojtás egy része bennmaradt a sebemben, ezért az orvos fel akarta vágni, hogy kivegye, én azonban tiltakoztam s kértem, hogy egy betolt kutasszal húzza ki a sebnek a lyukán, s ne csináljon az összevágással még nagyobb sebet. Elfogadta kérésemet, - mivel a strucc-golyó kicsi volt - a hátulsó lyuk tágítása végett mégis tett vágást, amely oly gyorsan és csekély fájdalmat okozóan történt, hogy csak egy szisszenésembe került. így tolta be aztán a visszás végű kutaszt, majd kihúzta, és kiszottyant vele a már gennyel egészen telitett fojtás. Ezt követően kötötte be a többi veszélytelenebb sebemet, s jó biztatással hagyott hátra, rábízván az úrnő gondoskodására. Mikor az orvosok eltávoztak, az úrnők még visszamaradtak. Egy már idős, de igen tisztes nő lett az ápolója Ernei Simon bácsinak, akinek a sebe azonban nagyon veszélyes volt, s nagyon nyugtalanul is viselte magát. Amikor a nők is eltávoztak ebédre, akkor mégis megkísérlette a kedélyességet, mondván nekem: „Vadász ecsém, cseréljünk ápolónőt! Legyen a tied az én vénasszonyom, s add te nekem azt a fiatal cselédet!” - „Nem lehet Simon bácsi, önkéntes ápolók ők! Vagy minket választottak, vagy mi jutottunk nekik, ha ők megelégszenek velünk, akkor elégedjünk meg hát mi is velük.” Nem tudom, Simon bácsiból mi lett, mert szederjes kerületű sebe nagyon veszélyes volt, a beállott sebláz pedig megmegismétlődő delíriumba ejtette. Estére már Kis-Szeben felől is hozták be a sebesülteket. Huszárok voltak, akik összeütköztek a Bártfa felől arra menetelő fél muszkasereg lovasaival, s leginkább pikától voltak megsebesítve. A csekély magyarság itt még kevésbé volt képes feltartóztatni a muszkasereget, mivel ezen a vonalon - minthogy arról nem is vártak támadást - nem csináltak védelmi sáncokat sem, nem úgy, mint Kapiváron, ahol igen, és amelyből lehetett volna legalább egy ideig védekezni. Csak még egy nap kérdése volt Eperjes elfoglalása a muszkák által, mert a Kapivár felé csinált sáncokat is fel kellett adni, mivel ha ki nem vonultak volna előbb a sáncokból, mint az Eperjesre bevonuló muszkasereg, amely Kis-Szeben felől akadálytalanul jött, akkor hátbafogva egészen megsemmisültek volna, vagy legalább is fogollyá tették volna a kisded magyar hadsereget, melynek e vidéken összpontosított létszáma is, csak legfeljebb ötöd- résznyi lehetett a muszka sereghez mérve, még ha ennek a mienknél tökéletesebb hadszerelését s erős fegyelemben tartását nem vesszük is figyelembe. Látták ezt a magyar hadvezetők, ezért nem is számítottak ők győzelemre, hanem csak valami időnyerésre a fel-feltartóztatással, amely alatt valami történhet a javunkra. Be is vonták tehát a sáncokról is a sereget, s vonultak Lemesre, amely meglehetős védelemmel biztató pont volt. Másnap minket is, amikor Kis-Szeben felől már majdnem bent voltak a muszkák, felhányták a szekerekre, amelyek Kassa felé szállítottak. Itt is kórházba vittek, ahol sebkötéseinket megújították. Ide ismét sebesült vadászaink hozták hírül azt, hogy a sereget a Hernádnak az ellenség felőli oldalán vonták csatárláncba. A Bocskai huszárok által fedezett két ágyú védte volna a hidat, de ők a muszka lovasok jöttére elfutottak. A csatárláncot képező vadászok - a lovastámadás ellen csoportokba futva össze - igyekeztek mind közelebb és közelebb érni egymáshoz, hogy így tömeget alkotva biztosab-
