Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
szemlére küldve, azonkívül a fővártát is nekünk kellett ellátnunk, s ez bizony a folytonos szolgálatban létet jelentette, ami nem volt valami kellemes dolog. Egyébként helyzetünk tűrhető lett volna, mivel mi vadászok más tábori ellátásban - ingyen hús- és boradagban - részesültünk, s ezért ételben és italban nem láttunk hiányt. Amikor nem voltunk szolgálatban, akkor pedig a hámori nép előkelői részéről majdnem elkényeztetésben részesíttetünk. Én éppen - Havelka Vencel cseh származású trombitásunk közbejöttével - a szintén cseh hámori igazgató 15-16 éves lányának a kívánságára hívattam meg hozzájuk megszállásra. Zenében és táncban is bőven volt részem az egyéb jó ellátáson kívül. Habár, mivel a háziak egy szót sem tudtak magyarul, így a társalgás vagy arcvonásokkal, vagy kézzel-lábbal, valamint Havelka tolmácsolásával történt, de én mégis jól érezhettem magamat. A gyenge őrizet dacára is, de hámorunk megmenekült az elfogatástól. Bizonnyal nem másért, hanem azért, mert az osztrák generális - báró Barkónak mondták - a verecke-munkácsi kényelmes útról nem mert letérni a járatlan hegyi utakra - Turjaremetére - a hámor elfoglalása és felégetése végett. Ez esetben attól is tarthatott, hogy a munkácsi - bár gyenge - magyar sereg a hátába kerülhet, s elvághatja vereség esetében a visszavonulási útját. A tábori szükségletek előállítására berendezett munkácsi hámort kisebb kockázattal gondolta használhatatlanná tenni. De amikor a Latorca jobb partján álló Potheringnél megpróbálta Munkácsra az átkelést, akkor az itt levő gyenge magyar sereg ágyúja, valami Andrikovics újonc tüzér irányításával, már elkezdve is oly szerencsés lövést tett, hogy egy osztrák főtiszt azonnal lebukott, mire az egész osztrák had nyakra-főre rohant vissza, Verecke felé ahonnan jött. Mi is megindíttattunk Turjsaremetéről, hogy az útját elvágjuk, de a parancs Munkácsról nem érkezett meg oly gyorsan, mint ahogy az osztrákok futottak, s amikor mi a vereckei úton fekvő Ieova-Polenára kijutottunk, már csak az erdőbe előlünk menekülő utócsapatból „deutsch-majszterekből” szedhettük össze vagy 25 osztrákot, akik térdre borulva pardont kérve adták meg magukat minden fegyverhasználat nélkül, s szolgáltatták át fényezett agyú kitűnő fegyvereiket nekünk vadászoknak, akik azokhoz a nagytestű osztrákokhoz képest csak gyermekeknek látszottunk. Az éjszakát pihenésre használtuk, amire a sebes mars által kifáradva szükségünk is volt, a gróf Schönborn gazdasági nagy udvara mellett a szabadban, míg tisztjeink kényelmesebb éjszakát tölthettek az uradalmi tisztek lakásában. Kora reggel megindultunk Verecke felé, de a lázasan menekülő osztrákot utói nem érhettük. Nem is mentünk hát Vereckéig, hanem innen tőle - általunk nem értett, de nem is vizsgált okból - egy vízivagy fűrészmalomnál balra betértünk a kényelmes országútról. A Beszkid-Kárpátokon, úgyszólván megállapodás nélkül vonultunk, ahol még a magaslatokon hó volt ugyan, de a völgyekben szántottak már a zab alá, mígnem már Ung megye galíciai határán lévő Uzsok állomásra jutottunk, s egy harmincados épület mellett táboroztunk le, ahol pipázó társainkat kellemes meglepetés érte. Két szekér magyar dohányt foglaltunk le, amely útban volt Galícia felé, s ezt felosztották dohányzó társaink egymás között, amennyivel egyik vagy másik bírhatott, aztán minden hosszabb pihenés nélkül kémszemlére indultunk, s a két fa és egy hótorlasszal elzárt határt átlépve, bementünk Galíciába. A határhegyen és erdőségen túl megnyílt jókora - majdnem sík - téren falut nem láttunk ugyan, de ott állottt egy finánckaszárnya, amelyben a csatárláncban kibocsátott vadászok közül némelyek beléptek, de fináncokat nem találtak, azonban sóval, amelynek hiányával voltunk s tajték pipával ellátták magukat. Az előttünk lévő erdőtől nem látszó faluból riadó dobpergés és trombitaszó hallatszott, így tehát mi ott jókora gyalog és lovas katonaság jelenlétére következtetethettük, s a szurkos fenyőgallyakból összeállított vészpóznák is egymás után gyúltak fel, és - mint mondták - vészjelzőként egész Lembergig szolgáltak. Úgy látszik, hogy a nagy kiterjedésű felzavarással beértük, s nekünk is megadták a trombitajelet a visszavonulásra és gyülekezésre. Eközben egy tőlünk jobbra álló kis kerek erdőből puskalövéseket is bocsátottak reánk, amelyek ugyan kárt nem tettek, de óvatosságra figyelmeztettek, s mi a legutolsó határtorlasz mögé állva vártuk a fejleményeket. Jöttek is, de csak fináncok, és pufogtatattak felénk, de csak tisztességes távolból. Mi azonban egy sortüzet adtunk rájuk, miután egy leesett közülük, és a sebesültet magukkal hurcolták, az erdőben gyorsan eltűntek. Mi is elhagytuk ezután a torlaszt, s visszavonultunk a harmincados épület melletti állomásunkra. Itt vártuk tovább, hogy mi fog történni, de a Galíciából ide is elhallatszó zajból nem sejlett ki semmi, ami minket érdekelt volna, kivált az, ami próbára tette volna elszántságunkat. (A mai időben, amikor az önálló vámterületért küzd a függetlenségi párt, íme azzal is támogatja a küzdelem jogosultságát, hogy még 1849-ben is voltak harmincados hivatalok Magyarország és az osztrák Birodalom közt!) ____________________________________________________________________241
