Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
242 Megemlítésre méltónak tartom, hogy mivel az uzsoki határon honvédek is jelen voltak, a honvédzászlóalj parancsnoka Pribék Miklós őrnagy mint felsőbb tiszt, rendeztette velünk vadászokkal a Galíciába intézett felzavaró kis betörést, akivel a mi kapitányunk, úgy látszik, benső jó ismeretségben - talán rokoni viszonyban volt Az ő honvédjei, míg mi az inváziót tettük, a harmincados épületnél várakozó állásban voltak. Bevonulás Eperjesre - tovább Bártfán át Lófaluba Másnap - szokás szerint - korán reggel megindultunk az uzsoki harmincadtól éjjeli és nappali menetben ugyan, de nem valami sebes marsban haladva, mivel egyik állomást gyalog, a másikat ökörszekéren téve meg. Másnap reggel mégis Ungvárra értünk Nagybreznán át. Innen aztán Szobránc, Sücika Vrannón keresztül Eperjes felé. Hanusfalván egy öreg úrnál kitűnő ellátásunk volt. Ezt azért hozom fel, mert itt ettem életemben először pisztrángot, mivel én síkvidéki származású vagyok. Ez az út csak rendes napi menetekben történt. Minüiogy számra nézve 4-5 ezerre szaporodtunk, ezért ennek a célja az Eperjesen lévő Vogel seregének a kiugratása volt, amely megszaporodott a Hurbán által fellázított drótos tótok által is. Ez meg is történt! Vogel szemünk elől eltűnt, s Eperjest mi már üresen találtuk. Látszólagos tüntetéssel fogadott minket ez, az akkor nagyon gyanús magyar érzésű város. Magyar zászlók díszlettek a házakon és középületeken, de bizony csak tüntetésképpen, mert amikor felállítottak bennünket a kvártélyra bocsátás előtt, én a glédából felnézve láttam, hogy a mögöttünk lévő ház emeleti ablakában a trikolor sárga-fekete nyélen díszeleg. Megengedtem magamnak, mivel „pi- henj”-ben voltunk, hogy fennszóval megtegyem észrevételemet, amit tisztjeink is meghallottak és rosz- szallólag közeledtek felém. Amikor megmagyaráztam felszólamlásom okát, akkor megváltoztatták irántam való rosszallásukat, s az ablakban könyöklő pompás hölgyeket megkérték, hogy ne blamirozzák magukat, s vonják be azt a botrányt okozó zászlót, amit szégyenszemre meg is tettek. Úgy volt ez még sok más helyen is! A római katolikus toronyban is. Ott a behúzott sárga-fekete zászlókat találták meg, amikor magyar színeket lobogtatott a szél. (Mi volt az akkori Eperjes a mostani Eperjeshez!) Nem is gyönyörködtünk sokáig az eperjesi magyar tüntetésekben, mert másnap már Kapivár felé kiindítottak Raszlovitra, s onnan ismét vissza Kapivár felé Hanusfalvára. Ezen az utón hallottuk a nagy lelkesedést keltő hírt, ami Budavár bevételéről szólt, de ezt ellensúlyozólag nem volt már előttünk ismeretlen a muszka-invázió sem. Úgy látszik, hogy tulajdonképpen a mi galíciai határon való hurcoltatásunk egyik passzusról a másikra abból a bizonytalanságból történt, hogy még nem tudta a magyar hadvezetőség, hogy hol fog tényleg betörni a muszka, valamint hol és melyik passzusra kell összevonni a magyar hadsereget. Hanusfalván túl balra a hegyek közé vittek minket járatlan utakon és félmeztelenül övig gázolva a rohanó hegyi patakokon át, így jutottunk el Sztropkón keresztül a Sáros megyei Svidnyik határállomásra. Itt az éhség eddig még nem igen próbált sanyarúságain is át kellett esnünk. A dukali passzuson betört fináncok egyesülve a polenkai kaszáslótokkal a Bártfáról jövő élelmiszer-szállítmányunkat a kisérő három vadásztól egészben elfoglalták. Galíciába kihajtottak minden vágómarhát, és még kenyérnek is hiányában maradtunk, pedig Svidnyiken már legalább egy hadosztály volt összevonva. A néptől - ha nem is menekültek volna el érkezésünk hírére - szegénysége miatt még pénzért sem kaphattunk volna élelmezést. Volt ugyan ott egy nagy vendégfogadó, de annak éléstárát pincéjét is szándékosan kiürítve találtuk. A zsidó bérlő minden kérdésünkre és kérésünkre szüntelen ezzel az ominózus szóval felelt: „Nichts!” így tőle éhezhettünk tovább! Én szolgálati alvadász voltam, ezért az étlenségben is végezni kellett kötelességemet kilenc alvadásztársammal együtt, akik egy nyomorult tót viskóban éhezve unatkoztak, és tőlem vártak valami csudás találékonyságot: amint Illés prófétának a holló a pusztában, úgy majd nekem is ajánlkozik valamely égi madár ételt és italt hozni. Italban ugyan nem vallottunk valami nagy szükséget, mert vízben a hegyvidék nem szűkölködött, csak akik víz helyett inkább valamilyen szeszes italra szomjúhoztak. S íme, közel az Úr! Egy szegény tót asszony hoz elébem, s felajánl megvételre egy kezében levő tyúkot. A tyúkot megemeltem, és bizony csak olyan zabon tengetett ennivalónak kínálkozott, de hát ha nincs más, akkor szükségben ilyen is jó, s ezért megvettem. Persze nem valami potom árért! Hozott hozzá egy darabocska zabkenyeret is, hogy a lakoma teljes legyen, ami inkább lepényhez hasonlított alakjára nézve. Amikor bevittem a bajtársakhoz, csaknem magukon kívül ugráltak örömükben, amennyire gyenge erejükből telt. Nem is kellett kérni őket, hogy öljék meg, kopasszák s főzzék meg, mert tették ezt egymás ellenében is. Én azonban mentem tovább beszerzési útra, amíg elké
