Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
234 hogy egy ilyen férfiú engem mint egyszerű ifjoncot - majdnem barátságosnak mondható - kitüntetésre méltatott, ez minden jutalomnál becsesebb volt előttem. Abban a papírban mégis bizony három arany volt! Ritkaság volt ez abban az időben! Abban a bankó-világban az arany nagyon értékes ajándéknak számított! Amíg én a kormánybiztoshoz és a Putnok felé haladó sereg után hajtattam, addig őrnagyom abban a tudatban, hogy már megtaláljuk Görgeyt, az ott összegyűjtve lévő fogatok közül választott egyet, s az előbbi jelenet után azonnal felülvén elhajtatott Harsány felé. Én is választottam magamnak egy előfo- gatot, s hajtattam utána, de be nem értem, bárhogyan unszoltam is az előfogatost. Mi lett aztán a derék őrnagyból? Nem tudom. Arról azonban meg vagyok győződve, hogy hü maradt magához, hősies jelleméhez, és ennek bizonyítására bőségesen nyílt alkalma a hamarosan kezdődő tavaszi dicső hadjáratban. A szomorú fegyverletétel után - mint kitűnő törzstisztet - őt sem kímélte meg bizonyosan az osztrák bosszúállás. Bebörtönözték-e? Csak annyit tudok, hogy az új honvédség felállításakor olvastam egy P.Horváth I. ezredessé történt kineveztetéséről. Ő volt-e az? Lelkem azt mondja - igen! Ha ő volt, s több ilyen főtisztjei lettek volna az új honvédségnek, és ezen belül törésre került volna a sor, ő a hazáért és a nemzetért küzdött volna ismét. Számomra ma is méltóan tisztelt és áldott az emléke. Bizony nem azért az anyagi haszonért, melyet bő kézzel adott, hanem azért a jóságos, nemes, felemelő rokonszenvért, amelyben kisember létemre kegyes volt részesíteni. Alkonyodott, amikor Mezőkövesdre érkeztem. A sereget, amint lehetett elszállásolták. Görgey után tudakozódva értesültem arról, hogy az egyetlen piaci emeletes ház a fogadó felső lakosztályában található. Elbocsátva fogatomat rögtön hozzásiettem. Bekopogtatva és belépve a jókora terembe, a sok jelenlevő tiszt és a nagy dohányfüst miatt, talán még akkor sem ismerhettem volna fel Görgeyt, ha láttam volna is már valaha, minthogy azonban soha nem is láttam, ezért katonásan megállva szóltam: "Görgey altábornagy!?". Elébem lépett egy kopaszra nyírott spanyolos szakállú, nem valami impozáns férfiú, ezen szóval: "Csak tábornok!". A sürgönyt átadtam neki, és katonás állásban várakoztam parancsára. Amennyi tiszt csak elfért, az mind köréje furakodott, s amikor a sürgönyből legalább a Görgeyre vonatkozó kedvező tartalmat kiolvasták, akkor gratuláltak neki. De annak tartalma azzal még nem merült ki, ezért a tábornok szólította segédtisztjét: "Feri vezesd be a futárt az ebédlőbe, s hagyd meg a fogadósnak, hogy lássa el a saját erszényemre" Hozzám fordulva így szólt: "Várakozni fog a további rendeletre éjfélig!" A segédtiszttel - Kökény esdi Ferenccel - lementem hát a földszinten levő ebédlő terembe, s miután az zsúfolva volt a vacsorázó tisztekkel és altisztekkel, a fogadós tanácsára, aki azt javasolta, hogy várakozzak addig, amíg a takaródéra a sokaság eloszlik, s egy hely megürül. Szerényen megvontam magam egy szegletben. Ismerkedni nem akartam senkivel, de mivel a fesztelen sokaságban lecsatolt föveggel, feltűzött vágó szuronnyal, teljes katona-készletben csak én voltam a teremben, ezért feltűntem sokaknak s kérdezősködtek tőlem, hogy honnan jöttem, és mi járatban vagyok: "Futár Debrecenből, a hadügyminisztériumból." Rövid feleletem kíváncsivá tette őket, de nem is lettem volna képes kérdezősködésükre felelni, és nem is volt kedvem hozzá, tehát csak annyit mondtam: "Sürgönyt hoztam, de tartalmát nem ismerem, és minthogy Debrecenben nem tudták hol található Görgey, azt a szigorú utasítást kaptam, hogy találjam meg, akár hol is van." A sok körülözönlők közt azonban voltak sárospataki diákok is, különösen Szabolcs megyéből, akik a 10. zászlóaljban szolgáltak, többnyire mind altisztek, akik mint volt iskolatársukra rám ismertek, s felette megörültek a találkozásnak, s bizony nagy cécót csaptak volna örömükben, ha meg nem szólal a takarodó, s nem kellett volna már távozniuk, de úgy látszik, hogy szigorú katonai fegyelemhez voltak szoktatva, mert a kedves találkozásnál is erősebben respektálták azt. Szépen eltávoztak, s utánuk a terem úgyszólván kiürült, és én is vacsorához jutottam, amit Görgey számlájára szívesen el is költöttem, ennek megtörténtével folytattam tovább a várakozást. A teremben visszamaradt talán szolgálatban levő tisztek három kis asztalnál kártyához ültek, s én egyedül puskámra támaszkodva unatkoztam már jó idő óta, amikor az egyik asztalnál pénzét elvesztve az egyik felállt és távozott. A két társ még tovább szeretett volna játszani, de mivel nem volt harmadik, szükségből engem szólítottak fel: "Szedjen blattot!" Én vonakodtam, és azzal a méltányolható kifogással akartam kitérni a megtiszeltetés alól, hogy nekem mihelyt szólítanak, mennem kell az altábornagy elé, s ez a már különben is a nem messze levő éjfélig bizonyosan megtörténik, de ők azzal válaszoltak: "Mehet amikor mennie kell, csak addig legyen játéktársunk." így elfogadtam, s játszottunk mérsékelten, de rám nézve mégis oly szerencsével, hogy 60 pengőforintot nyertem, s az egyik játékosnak pénze elfogyván az óráját ajánlotta nekem megvételre, amit én meg is vettem, s talán tovább játszva én visszaadhattam volna ugyanolyan módon neki, de ez nem történhetett meg, mert a segédtiszt szava: "debreceni futár!" -
