Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)

Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés

231- pajtásaim által - rendesen elkészített vackom, melyen ott feküdt a takaróul szolgáló - már ismeretes származású - honvédköpnyegem, mivel állami vadászruházatot csak másnap volt esedékes, hogy kapjunk. Azt kérdezi: " Kié legyen ím ez ágy?” - én mondám - "Az enyém legyen" - "Én ezt magamnak foglalom" - mondá. "Ha ezek a jó fiuk, akik nekem csinálták, megengedik, és ha jogot tud hozzá felmutatni, akkor lehetséges." A legények egyszerre kiáltottak fel: "Olyan nincs! Mi azt nem másnak, mint a mi helyettes alvadászunknak készítettük. Csináljon magának almot ott, ahova való, itt nem engedjük. Minket ide kvártélyoztak, s mi eddig magát nem is láttuk. Takarodjék innen!" Az én, talán kanászból vedlett, alvadászom azonban gorombáskodni kezdett, amit a legények azzal viszonoztak, hogy rövid úton kilódították a hideg ámbitusra. O aztán panaszra ment és jelentést tett különösen ellenem. A napostiszt azonnal beidézett. Kérdésére elmondtam a jelenetet, hivatkozva a legényekre, akiket szintén kihallgatván, a kvázi káplárt okvetetlenkedő gorombaságáért lehordta, s minket elbocsátott büntetés nélkül, s többé azt a faszolt alvadászt nem láttam sem Nagyváradon, sem további katonai pályámon.

Másnap komisz montourt kaptunk, s be is osztottak kezdetlegesen szakaszokba, és ideiglenes altiszteket válogattak ki, amivé sokan tolakodással igyekeztek lenni, de én szerényen álltam. Ungvárről a görög katolikus püspök - Popovics - által küldött s figyelemben részesült klerikusok válogatás nélkül megnyerték a geargiet, ezek közül sok szatmári fiút ismertem, s voltak szívesek reám fordítani a tisztek figyelmét. Ezúton engemet is kineveztek, egyszersmind minket a kaszárnyából kirendeltek - a városból evégett jelentkező urakhoz - szállásra, akiknél ebédeltünk, vacsoráztunk s éjjeleztünk, s csak nappalra kellett bemennünk gyakorlatozásra a kaszárnyába.

A vadászezred debreceni kiképzése

így töltöttük Nagyváradon az időnket, de csak rövid ideig, mert miután az első osztályt táborba küldték csakhamar a mi második osztályunkat is, és később pedig, ahogy az alakulás megtörtént, lépcsőzetesen Debrecenbe tettek át bennünket, ahol aztán fegyvert is kaptunk. Begyakoroltattak a lépések katonai szabályszerűségébe: a kettős sorból szakaszokba történő fejlődésbe, a fegyverrel való bánásmódba annyira, hogy már nem csak vágyunk volt táborba szállani, hanem éreztük, hogy ott már szabályszerűen képesek is lennénk működni. Közben menetelési gyakorlatból Balmazújvárosra, Hajdúböszörménybe is masíroztattak, s egyik-egyik városban négy-öt napot töltöttünk. A gyakorlatra rukkolás ott is mindennap megtörtént; míg ismét Debrecenbe hoztak vissza, de már ekkor nem a régibb - a város keletibb részén, a Nagy-Csapó utca vidékén - volt szállásainkra, hanem a délnyugati részen lévő Miklós utcai részbe kvártélyoztak be. Végre, mivel mindeddig csak ideiglenes altisztek voltunk, akik mint ilyenek, gyakorlatilag beváltak és definitive kinevezték őket rendes altiszteknek. Én is megnyertem a rendes alvadászi kinevezést, és pedig nekem jóleső módon. Ugyanis már minden Debrecenbe vont vadászokat századonként - a város déli részén levő Gilányi téren - felállították, és századok szerint az alvadászokat előállították. Vimmer, akinek Nagykárolyban felcsaptam, akkor jött oda, amikor a mi századunkra került a sor. Most már őrnagyként! Persze örültem látásának, de úgy látszik ő sem felejtett el engem, mert vizsgálódva tekintett reánk, a most előállított 2-d osztály 2. század altisztjeire, mintha valakit keresne, s mikor engem meglátott derűs arccal jött hozzám megveregette vállamat, és kézenfogva vezetett Rozsváry őrnagy elé, aki Ormay Norbert, most már ezredesnek megkülönböztetett kegyence volt, s kinevezésre ajánlott rendes alvadásszá, ami az ajánlat nyomán rögtön meg is történt.

Említettem, hogy a Gilányi téren történt ez. E téren tartottuk mi mindig nagy gyakorlatainkat, amelyekre Ormay ki szokta hozni a Kossuth fiukat - Ferencet és Lajos Tódort nevelőjük Karádi Ignác kíséretében - honvédtiszti egyenruhába öltöztetve, mert e nagy nevű apának naggyá leendő fiai tiszteletbeli vadásztisztek voltak, ami nekünk felemelő büszkeségünk lett. Nagy érdeklődéssel nézték mindig a mi gyakorlatainkat, s csak akkor távoztak el onnan, amikor a gyakorlatnak vége lévén minket hazabocsátottak. Az is nagy büszkeségünk lett, hogy Gulácsy Imre - a szakolyi Gulácsy Sámuel nagyföldbirtokos fia - honvéd főhadnagy, aki a mi tanító mesterünk volt; s amikor Gulácsy Imrét e nagy szolgálatért vadászkapitánynak léptették elő, és rábízták azt, hogy a Debrecenben levő nyolc vadászszázad közül válasszon magának egyet, hogy melyiknek akar századparancsnoka lenni, akkor ő a mi 2. osztály 2. századunkat választotta. Ezzel dokumentálta mintegy azt, hogy ez a leggyakorlottabb s leglelkesebb század, legméltóbb arra, hogy a kapitánya legyen. De hát jó belátással is választott, mert mi valóban úgy is néztük őt mint apánkat, s készek lettünk volna az ő humánus, szerető életéért meg is halni.