„...Munkát, szellemet, észt...” - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 17. (Debrecen, 1981)

TAAR FERENC: Egy népművelő visszanéz — Gondolatok és emlékek a Hajdú-Bihar megyei iskolán kívüli népművelésről (1945—1956)

képzelés is, hogy a kultúragitációs brigádok össze tudják dalolni és táncolni a falu beadási kötelezettségeit, a példamutatók kiemelésével. Erről az utóbbiról szeretnék mégis külön szólani. Nyaranta úgynevezett kultúragitációs brigádok járták megyénk falvait és tanyáit. E brigádok többsége üzemi műkedvelő csoport volt, vagy egyetemista diákokból összeállt alkalmi együttes: táncosok, dalosok, rigmusmondók, színjátszók, zenészek, szólisták brigádja, összefogásukat, szállításuk megszervezését, munkaterepük kijelölését a megyei népművelési osztály közvetlenül végezte. Mi aztán e brigádokat kiegészítettük hivatásos színészekkel, valamint Debrecen elismert, kiváló festőművészeivel. Az utazás kizárólag nyitott teherautókon történt, ha esett, ha fújt. És alig volt egy-egy nyáron olyan vasárnap, amikor ne indult volna vidékre 10—15, olykor még ennél is több teherautó, megrakva népviseletbe öltözött brigádokkal, hangszerekkel, kellékekkel. Elképzelhető, mekkora hajcihővel járt egy-egy ilyen vasárnapi „kiszállás" megszervezése, egyeztetése, előkészítése és lebonyolítása. Minden csoportnak meghatározott helyre szólt az irányítása. A helyszínen aztán a községi tanácstól megkapták az „élenjárók" névsorát, akik valamilyen aktuális mezőgazdasági munkában vagy a begyűjtésben, adófizetésben stb. példamutató munkát végeztek, s azoknak a portáján megjelent a brigád. Persze, hogy pillanatok alatt összefutott a környék népe, ott szorongott a ház udvarán az utca apraja, nagyja. Ekkor a színész vagy a brigád vezetője — jó fennhangon, hogy mindenki hallja — köszöntötte a gazdát, háza népét, dicsérte érdemeiket, majd tiszteletükre a brigád rövid műsort adott; táncolt, dalolt, mókázott, muzsikált, miközben a festőművész sebtében portrét rajzolt a megtisztelt férfiúról s záró aktusként azt átnyújtotta neki. így ment ez egész nap, szinte pihenés nélkül. S végül aznap este — nem egyszer az iskola udvarán rögtönzött színpadon — „monstre-műsort" adott a brigád a falu népe számára, természetesen megismételve a kiváló gazdák érdemeit, név szerint újra köszöntve őket, példaképül állítva mások számára. Sok ilyen kultúragitációs kiszálláson vettem részt magam is. Utólag viszszanézve nem nehéz fölfedezni itt is a naiv, leegyszerűsítő, sematizáló szemlélet jelenlétét. Ennek ellenére voltak benne pozitívumok is: a munkás brigádok találkozásai a falvak népével föltétlenül politikai haszonnal is jártak, emberközeliek, szívélyesek voltak, egyrészt azért, mert a kiemelés, a dicséret jól esett azoknak, akik kapták, másrészt a brigádok — hőségben, forró napon, porban, csatakosra izzadva — végzett munkájából, műsorából sugárzott a fiatalos jókedv, a lelkesedés és nem utolsósorban az a tiszta, őszinte hit, hogy amit végeznek: nagyon fontos és hatásos. Így igaz! Valóban hittük — mi, irányítók is —, hogy ezek a direkt módszerek célravezetőek. Ebben kételkedni egyet jelentett volna az eretnekséggel, a forradalmi lelkesedés és munka elárulásával. Bárhogyan is volt, nincsenek rossz emlékeim ezekről a kiszállásokról. Az abban részt vevő — szinte minden vasárnapjukat föláldozó — munkás- és diákfiatalok önkéntesen, lelkesen, zokszó és minden ellenszolgáltatás (anyagi érdekeltség!?) nélkül végezték azt. Van