„...Munkát, szellemet, észt...” - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 17. (Debrecen, 1981)

TAAR FERENC: Egy népművelő visszanéz — Gondolatok és emlékek a Hajdú-Bihar megyei iskolán kívüli népművelésről (1945—1956)

mégis valami, amit a mából visszatekintve nem egészen értek. Azokban az években történtek a padlás leseprések, a különféle megszorítások, sőt embertelen eljárások és kényszerítések, s akkoriban menekült a paraszt a földjétől, ha csak tehette. Gyűlt és lappangott a keserűség, az elégedetlenség, feszültség a lelkekben, a felszín alatt, és mi ebből alig-alig érzékeltünk valamit. Persze, ha mélyebben belenézek a dolgokba, mégiscsak találok rá magyarázatot. A felső vezetés nem kellő, vagy egyszerűen hamis tájékoztatása következtében állt elő az a helyzet, amelyben az irányító szándék és akarat gyakran nem találkozott az élet realitásaival. A kincstári optimizmus, a mindent megmagyarázás, a jelszavak igézete elfödte a valóságot, eltompította a valós tények valós érzékelési képességét. Hogyan lehetséges az, hogy nem vettük észre a létező, legfeljebb nem látszó feszültségeket falvainkban? Észrevettük. De nem tulajdonítottunk azoknak kellő jelentőséget, mert készen volt rá a magyarázat: „A forradalom velejárója." A népművelési apparátus lelki beállítottsága, mondhatnám úgy is: „igazodási iránya" olyan volt, hogy az életet nem annak látta, ami, hanem amilyennek látnia kellett. így születtek aztán a félrevezető jelentések, információk, vagy olykor a süket fülekre talált fölkiáltások, panaszok, igaz; jelentések (mert azért voltak ilyenek is, szép számmal, legfeljebb hangfogóval). így helyettesítődött be a valóság a vágyakkal. Őszintének kell lennem, ha fáj is: úgy emlékszem, bennünk nemigen merült fel a gyanúja annak, hogy tulajdonképpen egy „elvárásnak" teszünk eleget, amikor a valóságot megszépítve regisztráljuk a dolgokat, hiszen ezek az „elvárások" — mint célok — vitán fölül állottak, azok helyességéhez, történeti fontosságához kétség nem férhetett. S alátámasztották ezt a lelki alapállást a tényleges eredmények. Az élet szinte minden területén — a nagy, belső ellentmondások, tévelygések és hibák közepette is — kisebb-nagyobb változások sorozata ment végbe, s maguk a tervek, a célok, sokszor a napi feladatok is olyan légkört teremtettek, amelyben nemcsak a gond, a kétely, az elégedetlenség volt jelen, hanem a jól végzett munka öröme is. Ilyen örömeink voltak — népművelési területünkön — azok a „művelődéstörténeti pillanatok", amelyekből szeretnék most néhányat a szemtanú hitelével fölvillantál, hogy ne hulljanak feledésbe. 1950-ben, a megyei pártbizottság közvetlen irányításával elkezdődött egy népi művészegyüttes szervezése Debrecenben. Énekkarát az akkor már híres Csenki-kórus adta, tánccsoportja a legjobb munkás- és diáktáncosok közül verbuválódott s zenekar is alakult a legjobb népzenészekből. így született meg az azóta több mint három évtizedet megért és sok hazai és nemzetközi sikert elért Debreceni Népi Együttes Czövek Lajos, Béres András, Varga Gyula szívós munkája és irányítása nyomán, valamint akkoriban Szőllősi Gyula közreműködésével, aki a megyei tanács első népművelési osztályvezetőjeként lerakta a kulturális munka új alapjait. (Szőllősi Gyula nem sokkal később az Állami Népi Együttes igazgatója lett.) Megörökítésre érdemes „pillanat" az is, amikor — az ötvenes évek elején — a híres nádudvari fazekasok legutolsó képviselője — idős Fazekas