„...Munkát, szellemet, észt...” - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 17. (Debrecen, 1981)

TAAR FERENC: Egy népművelő visszanéz — Gondolatok és emlékek a Hajdú-Bihar megyei iskolán kívüli népművelésről (1945—1956)

egyiken szerepeltek a glóriával övezettek nevei, az „élenjárók", akik időben adták be a tojást, vetették el a búzát, a másikon szerepeltek a kipellengérezettek, a megszégyenítettek, közöttük gyakran olyanok is, akik egyébként szorgalmas, rendes emberek voltak, megbecsült tagjai a falunak, csak nem tartoztak akkor éppen a „kiválók" közé. Ez az utóbbi példa tulajdonképpen bevilágít az ötvenes évek első felének népművelési gyakorlatába. Nem is titkolt, sőt hangoztatott feladata az volt, hogy minden lehetséges kulturális eszközzel „támassza alá" közvetlenül,, azonnali direkt hatásra törekedve a tásadalmi és gazdasági fő feladatokat,, amilyenek például az üzemi és a mezőgazdasági termelés, a begyűjtés, a választások, adófizetés, békekölcsön-jegyeztetés, termelőszövetkezetek szervezése, a parasztok belépésre való agitálása, a politikai évfordulók megünneplése stb. voltak. Nem egyszer fordult elő, hogy az állami népművelési munka értékelésénél az volt a mérvadó: mennyi adóforintot, hány liter vagy mázsa begyűjtött mezőgazdasági terméket, milyen konkrét munkafelajánlásokat vagy versenykihívásokat eredményezett? Ha nem ment az őszi szántás-vetés, vagy vontatottan haladt az aratás, az adófizetés, nem teljesült az előírt zsír, tojás, hús, tej, gabona napi terve: elővették a népművelési apparátust is, mert nem jól agitált, nem volt eléggé hatékony a munkája. A következtetés kézenfekvő volt: fokozni kell a kultúragitációt! Kultúragitáció! Az utánunk jött nemzedékek számára teljesen ismeretlen fogalom. Azt jelentette, hogy az emberek mélyreható, hosszadalmas nevelése háttérbe szorult a napi, agitációs feladatok mögött. A népszerű Szabad Föld Téli Esték előadásai akkor voltak „jók", ha ott a helyszínen felajánlások születtek a termelésre vagy a beadásra. Kiragadott példa egy akkori jelentésből: „Szepesen a hallgatók felajánlották, hogy Rákosi elvtárs születésnapja tiszteletére első negyedévi tojás- és baromfibeadási kötelezettségüknek maradéktalanul eleget tesznek" (1951.). Vagy egy másik példa: Püspökladányban L. A. 8 holdas paraszt kijelentette — írta a népművelési ügyvezető —, hogy előbb Szabó Pál öszi szántás című könyvét olvasta, majd Solohov: Űj. barázdát szánt az eke című írását, és kijelentette, hogy őhozzá ne is menjenek népnevelők, majd ha ezeket elolvasta, akkor dönt. És pár nap múlva belépett a téeszcsébe. Ebben az időben a könyvtárosok jelentéseiben nem az volt a legfontosabb, hogy milyen a könyvforgalom, hányan és mit olvasnak, hanem az, hogy az olvasott műveknek milyen személy szerinti, konkrét, lemérhető, azonnali hatásuk volt. Mai fejjel nehéz megérteni, hogy politikailag fölkészült, ideológiailag magasan képzett, művelt vezetők — fölső, közép és alsó szinten egyaránt — komolyan gondolhatták, hogy az emberek tudatát rohammunkával be lehet venni, hogy a kulturális hatás azonnal, kézzelfogható eredményekkel járhat, hogy pl. elegendő a falu közepén, az artézi kút mellett fölállítani egy csillagvizsgáló távcsövet, mert aki abba belenézve nem Szent Pétert látja a holdon, hanem a felszín — földünkéhez hasonló — domborzatát, az egycsapásra ateistává válik. Mint ahogyan naiv, megmosolyogtató volt az az el-