„...Munkát, szellemet, észt...” - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 17. (Debrecen, 1981)

TAAR FERENC: Egy népművelő visszanéz — Gondolatok és emlékek a Hajdú-Bihar megyei iskolán kívüli népművelésről (1945—1956)

tételeit és módjait, nem az 1945-ös felszabadulás utáni nullpontról kellett indulnia, hanem egy megelőző — országépítő, népi hatalmat megteremtő, nagy értékeket is létrehozó — évtizedre, annak olyan eredményeire és nemes törekvéseire, amelyek kiállották a történelmi megméretés próbáját. Gondoljunk csak arra: soha annyi tehetséges munkás és paraszt fiatal nem került közép- illetve felsőfokú iskolákba, mint akkor. Az állami népművelésnek abban az. időszakában is központi feladata volt a különféle ismeretek széleskörű terjesztése, a szakismeretek fejlesztése, az általános műveltségi színvonal emelése. Ennek érdekében — főként az élő szó hatására alapozott, meggyőző — előadások tízezreit tartották meg üzemekben, falvakon, tanyákon, intézményekben, mindenütt. A nagyon szűkös állami kaszszából jutott új könyvtárak létesítésére, könyvek beszerzésére, film- és diavetítőkre, új napilapok, szaklapok, folyóiratok kiadására. Mozgalommá vált a kultúrotthonok létrehozása. Igaz, többnyire átalakítások révén születtek meg ezek az otthonok, de falaikba, berendezési tárgyaikba a közös akarat, a kulturálódni vágyás, a közösségi-társadalmi igény is beleépült. Azokban az években tárultak ki állami színházaink kapui a tömegek előtt. Bármerre néztünk, szemünk láttára ment végbe a szellemi honfoglalás. Az évenként megrendezett járási, városi és megyei, majd országos kultúrversenyek valóságos népünnepélyek voltak, kisebb és nagyobb művészeti együttesek százait és ezreit hívták életre s késztették valós népművészeti értékek — dalok, táncok, népi játékok, tárgyi értékek — gyűjtésére és föltámasztására. Félreért, ha valaki úgy véli, hogy megmagyarázni, netán mentegetni akarom azt, ami menthetetlen: a voluntarizmust, a dogmatizmust, a tömegeket lebecsülő személyi kultuszt, a gondolati — érzelmi életünket megnyomorító sematizálódást és a többi torzulást. Nem, nem erről van szó. A szemtanú hitelével akarok szólani erről az időszakról, színét és fonákját egyszerre mutatva, s az eltelt évtizedek távolából objektivitásra törekedve. 1950-ben még léteztek megyénkben olvasókörök, ezek a nagy hagyományú, közösségi fórumok, olykor a múltban politikai fedőszervek. Ezek túlnyomó többségét nem állami akarat vagy előírás, hanem a nép belső szükséglete hozta létre és tartotta fenn, Néhány év alatt e köröket drasztikusan fölszámolták. Miért? Valószínűleg azért, mert féltve őrzött belső önállóságuk — éppen, ami bennük a legértékesebb volt — ellenőrizhetetlennek tűnt, s mint ilyen csoportosulások eleve gyanúsakká váltak. S ha már kiestek az állami ellenőrzés szigorú szemsugarának hatóköréből, inkább ne legyenek. Vagy itt van például a faliújság, mint abban az időben a mozgósítás, informálás fontos, elterjedt eszköze. Ki tagadhatná, hogy a demokratikus megnyilatkozás jó módszere is lehet ez az eszköz, ha eredeti céljának megfelelően hasznosítják. Hamarosan kiderült azonban, hogy nem a szabad véleménynyilvánítás, a vita, a nyilvánosság előtti eszmecsere volt vele a cél, hanem a termelés napi feladatainak „alátámasztása", az emberek önérzetére apellálva. Így lettek a faliújságokból dicsőségtáblák és szégyentáblák. Az