„Ha majd a szellem napvilága…” - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 13. (Debrecen, 1979)

Dokumentumok - IV. Művészeti nevelés

gyúrván ezeket az ő fogyatékos lelki felfogása szerint s a felismerhetetlenségig kivetkőztetvén őket eredeti formájukból. Itt-ott a magasabb műfaj gyengéd (bár gyenge) ápolást nyer a katonai zenekarok részéről, melyek hangversenyeik műsorában a komolyabb zenét is szóhoz juttatják. Egyik-másik nagyobb városban a színigazgató merész ember s operettszemélyzetével előadatja a komoly operát is, nagyobb vagy kisebb sikerrel. Míg azonban lenézett német vagy olasz szomszédainknál minden csak némikép tekintélyes vidéki városnak megvan nemcsak a maga állandó színháza, de állandó operája is, mely nélkülözhetetlen gyűjtőhelyét képezi a város előkelőségeinek: addig nálunk az opera még mindig az a mostoha gyermek, kinek csak ritkán szorítanak helyet az élvezetek műsorában. Még kevésbé lehet szó hangverseny életről, hacsak olyannak nem tekintjük a dilietánsok, vagy valamely iskola növendékei által alkalom adtán rendezett előadásokat. Kiváló művészek azonban, ha vidéki hangverseny-kőrútra vállalkoznak, többnyire deficzittel zárják le számlájukat. Mindamellett a legmostohább elbánást mégis csak a képzőművészet sínyli. Hiszen nem történik semmi, ami a nagyközönségnél felébreszthetné a fogékonyságot a festészet, a szobrászat remekei iránt. A vidéknek nincsen alkalma, hogy ízlését mívelje, képezze szemlélés által, a legtöbb vidéki város teljesen híján van minden múzeumnak, képtárlatnak, a hol létezik is, eldugva valamely középület zugában egy múzeumnak csúfolt gyűjtemény, ez nemcsak szegényes, de alig látogatott hely. És míg minden akár csak közbeszólásai által feltűnő országgyűlési képviselő neve országos ismeretségnek örvend, — létezik igen sok tekintélyes megyei uraság, ki előtt sok világszerte nagynak elismert művész neve csak ismeretlen, üres fogalmat jelent. Belátta ezt a visszásságot a kormány is, s a műbarát kultuszminiszter iparkodott is rendeletekkel odahatni, hogy ébressze a kedélyekben a művészet iránti szeretetet s jótékonyan hasson a műízlés fejlesztésére. Csakhogy az ilyesmit nem lehet létrehozni pusztán rendeletekkel. Nem elég néhány tanférfiú buzgósága, némileg oktatni a fiatalságot. Utóvégre ez a fiatalság csak a jövőnek reménysége, nekünk azonban a jelenben kell cselekednünk, ha azt akarjuk, hogy művészi kutúránk némikép lépést tartson a művelt nyugattal hol a művészeti élet virágzását sok század gyöngéd ápolása és áldozatkészsége segítette elő. Az idegen, ki eljön országunkba és nemcsak a főváros büszke palotái közt marad, hanem felkeres bennünket a vidéken is, hogy közelebbről szemlélje nemzeti életünket, kultúránk érverését, méltán csodálkozik műízlésünk szomorú elmaradottságán. Ez az ország, mely oly gazdag természeti kincsekben, melyről büszkén mondjuk Petőfivel, hogy ez a bokréta az Úristen kalapján; ez az ország, mely néhány évtized lázas munkájával helyrepótolta a hosszú évszázadok alatti, önhibáján kívül elkövetett mulasztásait; ez az ország, melynek fiai oly lelkesek, leányai oly szépek: még sem lelkesül eleget a szépért, hogy méltó hajlékot adjon a művészetnek. Pedig a művészet iránti szeretetnek benn kellene lakni minden