„Ha majd a szellem napvilága…” - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 13. (Debrecen, 1979)

Dokumentumok - I. Az iskolán kívüli népművelés szervezete és általános helyzete

Közellátási Hivatal, mely elismerésre méltó buzgósággal igyekszik úrrá lenni a bajokon nem régiben zárta le első esztendei számadását nem várt szép eredménynyel: közel egy félmillió korona haszonnal. íme a drágagyöngy, melyet a gyöngykagyló elkínzott teste termel. Miért ne lehetne ezt a félmilliót, mely a háború végével a Hivatal felszámolásakor esetleg egy millióra emelkedik, egészben rászánni a kultúrpalota felépítésére? Ha egyszer a társadalom teste annyi kínlódás árán kiizzadja ezt a hatalmas összeget, legalább olyan célra fordítsuk, melynek hasznát lássa a társadalom minden rétege egyformán. És lehetne-é szebb, maradandóbb emléke ennek a rettenetes háborúnak, mint egy, a közművelődésnek szánt palota, mely örök időkre hirdesse a háború alatti Debrecen dicsőségét. így válnék haszonra mindaz a sok izgalom, gyötrődés, bosszúság, és panasz, mely most annyi keserűséggel tölt el bennünket, amely azonban — reméljük nem sokára — elmúlik, mint egy lidércnyomásos rossz álom. És megmarad a valóság, a szivárvány színeiben tündöklő, örökéletű drágagyöngy: a debreceni közművelődési palota. Ezek után áttérhetünk előadásom másik részére, minő feladatok várnak ránk a háború után a nagy tömegek művészi ízlésének fejlesztése, általában a művészetek ápolása körül. Itt természetesen megint ugyanazon szempontok vezetnek, mint a tudományos ismeretek népszerűsítésének kérdésénél, vagyis csupán azon feladatokkal kívánok foglalkozni, melyek speciálisan Debrecen adott viszonyaitól vannak meghatározva. A művészeteket s a bennük való gyönyörködést általában arisztokratikus jelleggel szokták övezni. A kiválasztottak a finom lelkűek kiváltságának tekintik s a nagy tömegeket nem szívesen veszik számításba egyes műbírálók, még mint közönséget sem, melynek tetszése vagy nem tetszése irányító hatású lehet az alkotó művészre. Úgy gondolom, ez az elzárkózás hibás nyomon jár. Az igazi művész és az igazi műalkotás, nem félhet a nagy tömegek ítéletétől, mert nem függ tőle, hanem uralkodik rajta. Minden embernek joga van ahhoz, hogy lelkét a műalkotások szépségében megfürössze. Ez a rövid élet úgy is annyi bajjal, annyi szenvedéssel van tele, hogy az örömnek, gyönyörűségnek ami kevés mennyisége osztályrészéül jut, azt nem szabad kirekeszteni, amint nem lehet megfosztani a börtön lakóját sem az ablaka rostélyán becsillanó napsugártól. A művészetek élvezete ilyen napsugár. Meleget, ragyogást visz a lélekbe és illúziókat, melyek nélkül az élet nem élet, hanem puszta állati tengődés. És valóban a mai kor demokratizmusa talán semmiben sem mutat fel oly nagy eredményeket, mint a művészetek terén. A műalkotások élvezői többé nem