Szűcs Ernő: A debreceni István gőzmalom története - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 12. (Debrecen, 1978)
III. A MALOM MŰKÖDÉSE 1920—1944 KÖZÖTT - 1. A magyar malomipar „nagy válságának" első évtizede (1919— 1929)
Miután áttekintettük hazánk általános gazdasági és a malomipar első világháború utáni helyzetét, figyelmünket ismét a debreceni üzem ugyanezen perióduson belüli történetére fordítva le kell szögeznünk: a debreceni vállalat a beolvasztás óta (1911) eltelt kilenc év alatt jelentékenyen integrálódott a Hazai Bank malomkonszern egészébe. Ez a tény sok vonatkozásban hatással volt városunk e nagy malmának történetére. 267 Első nagy témakörként a vállalati tőkéről szólva el kell mondanunk, bár többször emelték a háború alatt is a részvénytőkét, a hadikölcsönjegyzések során olyan nagy összegek befizetésére kötelezték a konszernt, hogy esetenként ez utóbbiak összege meghaladta a részvénytőke egészét, s a kormány kívánalmainak kielégítése csakis a tartaléktőke jelentős részének felhasználásával volt lehetséges. Következésképpen az István malomra és konszerntársaira is jellemző volt: a háború végét nem csupán üres raktárakkal, de, mondhatni, üres kasszával érték meg. A háború utáni vállalatitőke-emeléseket esetenként egymástól eltérően és rendkívül bonyolult módszerekkel hajtották végre, de minden esetben olyan formában, hogy a Hazai Bank Rt., valamint az addig főrészvényesek többségükben megmaradhassanak. Az 1917-es részvénytőke-növelés után már 1920 januárjában tárgyal a végrehajtó bizottság az újabb tőkeemelésről, de elhalasztják, és csak 1920 júniusában hoznak róla döntést: „Elhatározták: a közgyűlés elé terjesztik, hogy az alaptőkét az eddigi 9 000 000 koronáról 45 000 drb 800 korona névértékű névreszóló részvény kibocsátásával 36 000 000 koronával emeljék fel. Az eddigi 45 000 drb 200 koronás részvény névértéke az új részvények felárából 800 koronára, vagyis 27 000 000 koronával emeltessék és ennek megfelelően az alaptőke, 72 000 000 koronában állapíttassék meg." 268 Ebből a pénzügyletből érdemes néhány következtetést levonnunk. A vállalati tőke emelésre valóban szükség volt, márcsak az inflációval való lépéstartás miatt is. Kitűnik azonban a határozatból, hogy az új részvényeket magas felárral, névértéken felüli árban adták ki, s ezzel mód nyílt a régi részvények 200 koronás névértékét is 800 koronára emelni. Ezáltal két célt akartak elérni. Elsőként, hogy az új részvényvásárlással tulajdonképpen járuljanak hozzá a régi részvények értékének az inflálódás ellenére való szinten tartásához. így ugyanis az egykori tulajdonosok 200 koronás értékű részvényei anélkül, hogy ők újabb összeget befizettek volna négyszeres összegűre, 800 koronára emelkedtek névértékben, s ezzel az inflációs pénzhígulás némileg pótlódott. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez esetben elsősorban nem arról volt szó, mintha a régi tulajdonosok más, eddig kívülállókkal akarták volna a maguk tőkéjét emeltetni. Erről már csak azért sem lehetett beszélni, mert többségüket nem akarták a konszernben elveszíteni, sőt mint látni fogjuk, még szűkebbre akarták vonni a tulajdonosok körét. Ezt a manővert inkább a kisrészvényesek kiszorítására használták fel. Másik célként ajánlatosnak tartották a névértékemelést azért is, mert ha