Szűcs Ernő: A debreceni István gőzmalom története - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 12. (Debrecen, 1978)
III. A MALOM MŰKÖDÉSE 1920—1944 KÖZÖTT - 1. A magyar malomipar „nagy válságának" első évtizede (1919— 1929)
Beszélnünk kell az ún. tőkeelidegenedésről is. Idevonatkozóan nemcsak a már évtizedekkel előbb tapasztalható azt a jelenséget kell említenünk, amikor éppen a legnagyobb üzemek sorra egy-egy pénzintézet birtokába kerültek, hanem ezzel a problémával együtt az osztalék, illetve a jutalék kérdését is ide szükséges kapcsolnunk. Az előző században a malmok igyekeztek minél nagyobb nyereséget kimutatni, s lehetőleg minél magasabb összegű osztalékot fizetni. Ezzel egyidejűleg akkor az igazgatósági, felügyelő bizottsági jutalékok nem érték el az osztalék 10%-át. Az üzemeknek a 19. században, amikor sok kis tőkével rendelkező egyén közös vállalkozása volt egy-egy részvénytársaság, szükséges volt nyereséget kimutatni, osztalékot fizetni, a részvényeseket érdekeltté tenni. A vállalatoknak a húszas évektől már nem érdekük a magas öszszegű nyereség kimutatása. Nem kell már a kisrészvényesek magatartására törekedni, sőt a cél ennek ellenkezője, azoktól is felvásárolni a részvényeket. A fennálló állami rendelkezések — mint pl. az adózási kulcs — miatt nem ajánlatos a magas összegű nyereség kimutatása. Ezért a bruttó nyereségből más költségekkel együtt eleve levonják az igazgatósági, felügyelőbizottsági jutalékokat, tantiémeket stb., s csak az így kisebbített összeget mutatják ki tiszta nyereségként. Ennek következtében a bank által kijelölt kevesek a régi jutalékosztalék arányt megváltoztatva 20—25%-os jutalékot kapnak, sőt még olyankor is jelentős összegeket vesznek fel, amikor egyébként osztalékkifizetésre egyáltalán nem kerül sor. 265 Végül megjegyezzük, hogy a gyárjellegű magyar malmok abszolút száma 1921-et követően 1929-ig 250-ről 450-re emelkedett (9. sz. táblázat). Ha csak az üzemek számára vagy a megőrölt mennyiség változására lennénk tekintettel — 1921-ben 8036 q, 1923-ban 12 151 q, 1929-ben: 15 362 q — akkor haladásról kellene beszélnünk. Ez cáfolná azon állításunkat, hogy a magyar gyárjellegű (napi 100 q-n felül őrlő) malomipar közvetlenül a háború után 1929-ig tartósan válságban volt. Ha figyelembe vesszük, hogy honnan adódott, milyen működési formában dolgozó vállalatok jelentették a változást, akkor megállapíthatjuk: a kereskedelmi malmok száma 38-ról 25-re csökkent; különösen nagy a változás e kategóriában a vidéki malmok esetében, mert ezek száma 25 helyett 14 lett. Mégis — a most említett csökkenések ellenére — üzemszám-növekedés mutatkozik, s ez a változás a vegyes, illetve csak a vámőrlést folytató malmok kategóriájából adódik. Ezekre ugyanis nem nehezedett—mint az előzőekből kitűnt — a nagyarányú őrlési forgalmi adó, kisebb termelési költséggel dolgoztak, s ugyanakkor kevésbé szenvedtek, már csak a működési formájukból következően is a nyersanyaghiánytól, illetve az aránytalanul magas búzaáraktól. Csakis így következhetett be a krónikus malomipari válság ellenére 12%-os növekedés, minthogy 1923—1929 között 402-ről 450-re emelkedett az üzemek száma. A malomtelepek számának gyarapodása nem a válságos helyzet elmúltát jelzik, hanem a nagymalmok viszonyainak további romlását, tehát számukra a válság tendenciáját erősítik. 266
