Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)
I. FEJEZET. Település, városfejlesztés - A munkásterületek
hányatni, a lakójuk adóit vélek megfizettetni". A perbe fogott hét személy azzal védekezett, hogy munkát kereső cseléd, rokon, majoros vagy beteg személy tartózkodik náluk, de mindnyájan nagy szegénységben élnek. Az ítélet ennek ellenére szigorú volt: „az alperesek, akiknek magoknak is csak könyörületességből adódott hely ... az Olaj ütőben", hibát követtek el, mert „az Olajütőbe némely csavargó, gyanús embereket is magukhoz befogadtak, és azokat ottan . . . lappangatták". Emiatt egy-egy napi börtönre ítélték őket, megfizettették az 1844. évi adót és kötelezték a lakókat, hogy legalább pünkösdig eltávozzanak, akik pedig a jövőben „oda lakókat fogadnának, kunyhóik el fognak hányattatni". 226 Ha az előbb felsorolt családfők számához családonként legalább öt személyt számítunk és a feltehetőleg ott élő „albérlő" lakókat is figyelembe vesszük, képet alkothatunk az Olajütő városnegyeddé válásának folyamatáról. A Debrecenben korán kifejlődött másik ipari góc a Téglavető volt. Ennek első szabályozását a szenátus 1830 körül kísérelte meg, miután az akkor már ott megtelepedett családok lakóhelyei teljes rendezetlenségben voltak, a telekformák egymástól elütöttek; új utakat jelöltek ki, megkísérelték szabályos parcellák kialakítását. 227 A Téglavetőben folyó állandó és rendszeres ásás, a gödrök folyamatos újraképződése szinte lehetetlenné tette valamely szabályosság megszilárdulását, bár ilyen irányban több határozat született. 1835. augusztus 5-én a város gazdasági ülésén oly értelmű határozatot hoztak, hogy a téglához szükséges anyag elszállítása után „a téglavetőknek adódjon ki egyengetés végett" a gödrös-dombos terület, majd „ki-ki az általa egyenesített földet munkája jutalmául veteménynek öt esztendeig használhatná", míg öt év elteltével a tér közlegelővé válna. 228 Az természetes, hogy a veteményeskertekkel egyidejűleg a Téglavető lakhatásra alkalmas területeit az érdekeltek benépesítették. Erre mutat a tanács 1836. december 17-i ülésének megállapítása, hogy „a vályogvetőben sok hibás és rendetlen s gyanús életű emberek s háznépek laknak s tartózkodnak". Mindezeknek Összeírására bizottságot küldtek ki, vagyonuk megállapításának céljával. 229 Simon György téglafelügyelő 1837. január 8-án jelentette a tanácsnak, hogy a tégla- és vályogvetőben élő emberek között sok „gyanús korhely, egész nyáron falukon széjjel kóborló" személy él. 230 Mindezekből következik, hogy az Olajütőhöz hasonlóan a Téglavetőben is kettős jellegű letelepedés érvényesült: az egyik ideiglenes, amely inkább a téli időszakra korlátozódott, a másik állandó, amely nyáron a munka-, télen pedig a lakáslehetőség miatt alakult ki. A megtelepedés folyamatára talán jellemző Darvas István példája, akinek az ügyét a tanács 1837. november 16-án tárgyalta. Nevezett kérte a tanácstól a maga és 18 társa nevében, hogy tekintettel nagy szegénységükre „a téglavetőben való lakás kevés hozzájok tartozóikkal együtt - ide nem értvén legényeiket - hacsak a jövő tavaszig is engedtessen meg". Rajtuk kívül egyidejűleg még 7 vályogvető ugyanezt kérte. A tanács kivételesen megengedte azzal, hogy „lakókat s legényeket magoknál ne tartsanak és gyermekeiket oskolába jártatják". Ezzel már maga a tanács is elismerte - valószínűleg a téglagyártás szakmunkásainak biztosítására - a megtelepedés jogcímét, s ha már egyszer kialakultak a házépítés lehetőségei, a további kibontakozásnak nem volt elháríthatatlan akadálya. A megtelepedőket sokszor idézték perbe és megbüntették, de ez sem gátolta meg a telephely kiszélesedését és a lakások sűrűsödését.
