Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

I. FEJEZET. Település, városfejlesztés - A városmag (belváros)

tozott, amely a nagytanács tagjait választotta. E kérdésről bővebben a szervezeti ügyeket tárgyaló fejezetben lesz szó. A városrendezés korábbi kezdetleges elképzelései után tervszerű célkitűzésekkel a XIX. század elejétől, de még inkább az 1830-as évektől találkozunk. E feladatkörben több probléma merült fel. Többek között szó volt az utcák egyenesítéséről, a házak homlokzatának szabályos elhelyezéséről, az útburkolatról, a közművesítésen belül a csatornázásról, a vízvezeték-hálózatról, a kútfúrásról, a világításról, az építészeti követelményekről, az építőanyagok felhasználásáról, a házhelyek szabályozásáról, a kertgazdálkodás és parképítés szükségességéről. Más egyéb kérdés is felmerült a városrendezés kapcsán, amelyben azonban semmiféle érdembeli intézkedés nem történt. Mindezekről a későbbiek részletesen tájékoztatnak. A városszépítés igénye több esetben kezdeményezésekre ösztönözte a városvezetést, de azt is tudnunk kell, hogy sokszor egy-egy terv hátterében a királyi biztosok elképzelései álltak s maga a debreceni tanács nemegyszer ellentmondott a felülről származó kezdeményezésnek. Az eredmény azonban mindenképpen a polgárság javát szolgálta. Sajnos, a reformkorban a városmag további elrendezése már eleve két akadályba ütközött: az egyik a városárok vonulatából adódott, amin még lehetett segíteni, a másik pedig a történetileg kialakult házhelyek fekvéséből, aminek teljes átrendezése lehetetlennek bizonyult, miután a magántulajdonban levő telket csakis akkor lehetett igénybe venni, ha a tulajdonos hozzájárult. Az akkori törvények a nagyobb mérvű kisajátítás közületi kényszerét nem ismerték, vagy legalábbis Debrecen 1848 előtt ilyen értelmű jogszabályt sohasem alkotott. De ez a probléma állandóan felmerült, minthogy a város rendezésének ügye elválaszthatatlan volt egyrészt a közbiztonságtól, a tűzrendészettől, másrészt a lakosság terjeszkedésének követelményeitől. A XIX. század első negyedéig - szórványosan eltérő esetektől eltekintve - a városfejlesztés minden ügye a szenátus kezében futott össze és bármely kérdésről testületi döntés született. A szenátusnak állandóan növekvő ügyköre azonban az 1810-es évektől egyre-másra vetette fel a bizottsági munka igényét. Mind gyakoribbá vált az ügyintézésnek bizottsági módszere, amivel egy-egy felelős szenátor személyi állásfoglalása került előtérbe, aki a kialakított bizottság elnöki funkcióját látta el. Decentralizálódott - de csak korlátok között - a szenátus hatásköre és előtérbe került az üggyel érdemben foglalkozó szenátor személye, akinek a haladó vagy maradi szemlélete befolyásolta egy-egy ügy eldöntését. Sok olyan elképzelés bukott meg helytelen személyi állásfoglaláson, aminek a megvalósítása indokolt lett volna. Olyan építészeti szabályrendelet, amely - szemben az 1802. évi szabályozással - a tűzrendészeti követelményeken túlmenően már az utcák egyenes vonalvezetését, a házak homlokzati kialakítását, az esztétikai követelményeket is figyelembe vette, csak 1808-ban emelkedett jogerőre.

23 Az első tényleges utcaszabályozás 1811-ben történt, amikor a házsorok mentén igyekeztek legalább az útszegélyeket kiegyenesíteni és arról intézkedtek, hogy az új házak falai milyen távolságban legyenek egymástól. Ettől kezdve a házak építési engedélyének kiadása előtt mérnöki felmérés alapján meg kellett állapítani a házak fekvését, nagyságát, a telek helyzetét. Többek között pl. a Miklós utcában P. Szabó István telkéhez az „utcából egy és fél quadrát telek adódott", tehát bizonyos nagyságú közterületet csökkentettek az út kiegye-