Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

III. FEJEZET. A politikai és igazgatási szervezet - A Választott Hites Közönség

annyit elértek, hogy a választott hites közönség élére egy olyan személy került, aki az utcák lakosságának bizalmát élvezte és a kistanácstól függet­len volt. Ez a személy a fürmender (néptribun, népszónok, népszószóló, for­mund) volt, aki hivatalból tagja volt magának a kistanácsnak is a nagy­tanács képviseletében. 93 A választott hites közönség önálló, ún. magános üléseinek tartását a helytartótanács 1813. június 2-án tette kötelezővé, s ilyen 1814 óta vált rendszeressé. Ez a rendelet állapította meg a nagytanács elnökének, a nép­szószólónak hatáskörét is,• a királyi biztos 1814-ben kifejezésre juttatott állás­pontja szerint „a szószóló nem annyira a népnek, mint a polgárságnak szó­szólója, . . . aki az egész cívisséget a magisztrátus előtt reprezentálja". 94 Ez a megállapítás a korábbi jogelv és gyakorlat fennmaradására utal, hogy ti. az utcák lakosai által közvetve, küldöttek útján megválasztott néptribun valóban nem a városlakók egészét képviseli, hanem csak a polgár jogú sze­mélyeket. Ilyen módon maga a nagytanács sem tekinthető másnak, mint a polgár jogú egyének testületének. S vajon a nem polgár jogú más városlakók zömét ki képviselte, ennek megállapítása még a jövő feladata. A magános üléseken csak a nagytanács tagjai vehettek részt; s mert a szenátus igyekezett a tárgyalások menetébe beleszólni, ezért a magyar ka­mara 1819. június 30-án 17 997. szám alatt kelt rendeletével a magisztrátus tagjait eltiltotta a nagy tanácsi üléseken való részvételtől. Ez talán az első lépés volt abban az irányban, hogy a nagytanács tagjainak javaslatai befo­lyásolás nélkül kerüljenek kidolgozásra, hiszen a szenátusnak amúgy is módja van a néptribun útján előterjesztett indítványok megvitatására. Egyúttal ez az időszak már olyan újszerű tüneteket is mutat, hogy a nagytanácsi képvi­selők közül többen önálló állásfoglalást igyekeztek kialakítani és a szenátus­sal nemegyszer szembeszegültek. 95 A nagytanácsnak sokáig nem volt kialakult szervezete, sem írásos ügy­intézése. A néptribun a XVIII. században egyszerű feljegyzéseket készített, minden jegyzőkönyvi forma nélkül, s azokat eljuttatta a főbíróhoz, illetve a városi főjegyzőhöz. Viszont a nagytanácsi tagok a közgyűléseken véleményt nyilváníthattak. A fürmender kezében futott össze a gazdálkodás alsóbb fokú igazgatása, a polgármesterrel egyetértve ő intézkedett a szubalternusok be­osztása felől. Mint láttuk, kötelezően 1814 óta tartottak magános üléseket, s attól az időtől tárgyalásaikról rendszeres jegyzőkönyvet vezettek, bár ezek nagyon hiányosan maradtak fenn. 1829. június 24-én Semsey Jób királyi biztos javasolta, hogy a választott hites közönség a jövőben saját soraiból jegyzőt válasszon, „adandó vélekedések írásban leendő tételére azzal a hoz­záadással, hogy ki-ki a maga vélekedését neve aláírásával erősítse meg". 96 Ez az időszak már az élesebbé váló viták korszaka volt, amikor a nagy­tanács több tagja egyéni felfogást alakított ki a várospolitikáról, amikor ki­emelkedően gazdag kereskedők is a tagok között szerepeltek, mint a Kis Orbán, a Farkas, a Radl család, akik önálló véleményt formáltak a város­fejlesztés, a csatornázás, a kereskedelem szabadsága kérdéseiben. A nagy­tanács tehát igyekezett a polgári fejlődés követelményeihez igazodó képvi­selőtestület szerepét játszani, de törekvései megtorpantak a szenátus ellen­állásán. Szakkérdéseket kezdett napirendre tűzni és azok megtárgyalásán a városi tisztikar szakállást betöltő személyei is részt vehettek, mint a seb­orvos, földmérő, tanítók, akiknek a megjelenését maga a magyar kamara is engedélyezte 1835. július 19-én. 97 A magános ülések tárgyalási napjai

Next

/
Oldalképek
Tartalom