Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)
III. FEJEZET. A politikai és igazgatási szervezet - A városi képviseleti rendszer
tében. Ha kereskedéssel foglalkozó szenátorok akadnak is a tagok között, azok inkább független nagykereskedők, akik maguk csak közvetve foglalkoznak az üzlettel, mert azt megbízottjuk tartja kézben. Jellemző a szenátus összetételére, hogy 1828-ban, az új választás után, 3 fő, korábban is tisztségviselő, ház- és földtulajdonos gazdag polgárcsaládból származott, 4 kereskedő háztulajdonos, régi debreceni családból, 4 ügyvéd, de szintén ház- és földtulajdonos; maga a főbíró kereskedőcsaládból való volt. 85 Az eredeti, tehát a családi vagyonképző foglalkozás döntő ismérvnek tekintendő, mert ebben az időben a városvezetésben semmiképpen sem vehettek részt egyszerűen a tehetségük alapján kiemelkedő személyek, hanem kizárólag olyanok, akiknek legalább az apjuk már nagyobb anyagi jólétet élvezett; a vagyoni helyzet Debrecenben nélkülözhetetlen feltétel volt ahhoz, hogy valaki hivatali állásában megszilárduljon. Egyetlen olyan személy sem található a vezetőségben, aki ismeretlen, szegény, vagyontalan egyénként tört volna a felszínre. Az már másodrendű kérdésnek számított, hogy vagyona a városban vagy azon kívül fekvő földbirtokokban feküdt. Az 1833. évi választáskor a szenátus tagjai között 4 ügyvéd, 6 korábban is választott tisztviselő és 1 kereskedő volt. 86 Utóbbinak kifejezetten a kereskedés volt a főfoglalkozása. Az ügyvédek és a korábban is tisztségviselők nyilvánvalóan ismerték az akkori közigazgatási jog alapelemeit, a jogalkalmazás követelményeit, emiatt a tanácsi vezetés szellemi összetétele nem volt kedvezőtlen. A szenátori állás a reformkorban életfogytiglan szólt. Az új választást sohasem a személy eltávozása, hanem a személy halála vagy elköltözése tette szükségessé. Ez természetesen hozzájárult a hivatali arisztokratizmus kifejlődéséhez, különösen akkor, ha egy családon belül nemzedékeken át ugyanazok a tisztségek szinte öröklődtek. Feltehető, hogy a tisztségeket betöltő személyek hosszabb szolgálati idejének fenntartása a főkormányszékeknek is érdeke volt, mert a választások mindenkor bizonyos politikai nézeteltérésekkel jártak együtt. A szenátorok között bizonyos rangsort már a XVI. században kialakítottak. Ennek a rendszernek a fenntartása a reformkorban még kívánatosabbnak mutatkozott, miután hosszabb ideig kellett egy-egy tisztséget viselni. Az 1828. július 9-i királyi bizottsági ülésen Böszörményi Pál első szenátor halála után a királyi biztos Poroszlay Fridriket, Simonffy Dánielt és Dömsödi Gábort javasolta az első tanácsnoki hely betöltésére, s a 43 szavazatból 25 Dömsödy Gáborra esett. A választás után a királyi biztos megállapította, hogy „ámbár Dömsödi Gábor úr előbb elválasztódott a szenátori hivatalra, mindazonáltal tekintetbe vetődvén Poroszlay Fridrik úrnak több esztendőig való szolgálattya és az eddig viselt főnótáriusi hivatalban is elsőbb rangja, a most elválasztott szenátor urak között a titulátus úrnak adódjon meg az első hely". A közgyűlés „jövendő időre és ezután választandó individumokra nézve" a királyi biztos javaslatát elfogadta. A fenti elv érvényesült egy másik szenátor rangsorolásánál is. Ugyancsak 1828. július 9-én Kenessei Mihály esküdtet szenátorrá választották, s ő lett volna a büntetőügyek törvényszéki tanácsnoka, de idős kora miatt „a criminalis perekben előforduló, az utolsó szenátorra tartozó foglalatosságok végrehajtása Simonffy Dániel szenátor úrra bízódott". 87 Mindezekből következik, hogy a szenátori rangsorolás alapja a szolgálati idő volt, de ez alól mégis kivételt tettek, ha valakit ki akartak emelni.
