Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

III. FEJEZET. A politikai és igazgatási szervezet - Általános várospolitikai kérdések

éves korában, 55 évi városi szolgálat után.

48 Hasonlóan hosszú icteíg vezette a várost Szőllősy János kereskedő, aki Máramaros vármegyéből került Debrecenbe és csak 1829-ben, tehát 27 éves korában nyerte el a polgárjogot,

49 majd különböző tisztségek után a város polgármestereként az 1860-as évek végén halt meg. De a városi hivatalok ranglétráján emelkedett a vezető tisztségviselők soraiba Kászonyi János is, aki Bihar vármegye levéltárosaként 1790-ben lépett aljegyzői minőségben Debrecen szolgálatába és szenátorként 60 éves kora után még évtizedekig szolgált.

50 A példák szaporítása mindinkább meggyőzne arról, hogy Debrecen vezetősége még a kisebb irányító tisztségekben is messze túlhaladta a 60, sőt a 70 éves korhatárt, ami azzal a veszéllyel is együtt járt, hogy a tisztújítások elmaradása miatt az időközben meghalt személyek helyét senkivel sem töltötték be sem a szenátusban - bár itt néha előfordult sem a nagytanácsban. Ez pedig a munka ellátásának kárára történt. 1842-ben például azt jelentette Debrecen a helytartótanácsnak, hogy öregkori elgyengülés, betegség és halálozás folytán a nagytanács 60 tagjából mindössze 40 főre lehet számítani, tehát föltétlenül szükség van tisztújításra.

51 A tisztségviselők közül sokan önmaguk is belátták, hogy az idős kor természetes velejárójaként jelentkező elgyengülés akadályozza őket a munkában, ezért állásukról sokan lemondtak; ennek ellenére visszatartották őket, valószínűleg a személyi nézeteltérések elkerülése végett. Komlóssy Dániel például 1835-ben éppen agg korára való tekintettel lemondott városkapitányi tisztségéről; hasonlóan cselekedett Poroszlay Fridrik 1836-ban, vagy Dömsödy Gábor ugyancsak 1836-ban.

52 A tisztségviselő személyek újraválasztásáról a függelékben közölt kimutatás nyújt áttekintő képet.

53 A tisztségviselés folyamatosságának, a tisztségeket betöltő személyek leválthatatlanságának hátrányait maguk a városi vezetők is érezték és véleményüknek többször hangot adtak, de a megoldást megalkuvó módon keresték. Az 1842. december 31-én kelt követi utasítás állást foglalt „az örökös hivatalviselés megszüntetése" mellett, de oly módon, hogy a távozó személy pályázati joga továbbra is fennmaradhat. Az utasítás kifejezte, hogy „az időszakonkint előforduló tisztújítás elvét alkalmaztatni kívánjuk", legalább 6 évenként.

54 Feltételezhető, hogy ennek a javaslatnak alapoka az elhúzódó tisztújítások miatt az időközben elhunyt személyek feladatának ellátásából adódó nehézség volt. A hatalom gyakorlásának elve és módszerei összhangban álltak a tisztségek állandósulásával és a tisztségviselők konzervatív szemléletével. A város vezetőit szinte áttörhetetlen hivatali nimbusz övezte. A főbíró, a szenátus minden tagja teljes védelmet talált bármiféle alulról jövő vagy idegentől eredő bírálattal szemben. A feudális társadalomszemlélet Debrecen közösségén belül csaknem olyan védelmet biztosított a vezetőnek, mint amilyet a vármegyékben a főispánok élveztek. Ennek alapján valóban kialakulhatott a vezetők arisztokratikus magatartása. Jól felismerte ezt a helyzetet Széchenyi Ferenc, amikor az 1970. évi országgyűlésen kijelentette, hogy „nagyobb hatalma lesz a debreceni bírónak, mint a magyarok királyának. Nem is fogadná azt el a debreceni bíró". Néhány évtizeddel később, 1837-ben a Társalkodó egyik cikke állapította meg, hogy az elöljáróság tagjai közül „némelyek magokat úgy tekintik, mintha nem a polgárokhoz tartoznának, s nem ezek kebeléből emelkedtek volna fel".

55 De az ilyen helyzet nemcsak Deb-