Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

III. FEJEZET. A politikai és igazgatási szervezet - Általános várospolitikai kérdések

pont elkövetkezett; iszonyúk a célok, irtóztatók az eszközök . . . Hallatlan dolgok fognak elébb-utóbb következni mindenütt, ha a józan ész valamikép el nem fordítja a legbutább és legalábbvaló indulatosságoknak kicsapongásait". A továbbiakban azt a következtetést szűrte le, hogy fel kell áldozni a „feudale systemat". Ez az elkeseredett, a változtatások elkerülhetetlenségét valójában felismerő, ugyanakkor azokat elutasító álláspont is tükrözi, hogy a tényleges helyzet megértése megkönnyítette a társadalmi valóság értékelését. Horváth Mihály egykorú tapasztalatok alapján viszont optimista bizakodással hirdette, hogy „új korszakát lélekemelő remények közöt kezdte meg a magyar nemzet".

3 Nyilvánvaló, hogy az 1825-ös országgyűlés „az önkényuralom felett aratott első győzelem, az új reformmozgalom kezdő pontja lett".

4 Ennek irányvonalát az a szellemi mozgalom jellemezte, „melyet a lefolyt évek ébresztettek vala ... és az érdeklődés, bár kevesebb zajjal, mint elébb, állandóan fennmaradt", írta ugyancsak Horváth Mihály. De értékeléséhez mindjárt hozzátette, hogy az országgyűlési eszmék csak szűkebb körben hatottak.

5 Az első országgyűlés kiemelkedő egyénisége és szónoka Felsőbüki Nagy Pál lett, akinek nevét negyedszázadon át a „nemzet legjobbjai" tisztelték.

6 Ez a tisztelet összefüggésben állt az akkor szárnyát bontogató liberalizmussal. Európában ezekben az évtizedekben vált általánosan ismertté a liberalizmus ideológiája és politikai célkitűzése. Természetes, hogy az országgyűlés a társadalmi átalakulást felvető új légkörben: a liberalizmus szellemi harcai közepette ült össze; ez az eszmevilág már jelezte a nemesi uralom csődjét, a polgári haladás irányvonalát. A liberalizmus a rendi előjogok helyett az embert, a magánszemélyt helyezte előtérbe és a születési kiváltságok helyett a személyi képességek érvényesülésének útját egyengette. Ez a koncepció Magyarországon is kezdett elterjedni, de nálunk nem olyan arculattal jelentkezett, mint az 1830-as évek fejlettebb polgári államaiban. Nyugaton a liberalizmus akkor és ott jutott túl kibontakozásának csúcspontján, ahol és amikor a polgárság már hatalomra jutott és a liberalizmus államszemléletét saját osztályának eszméjeként fogta fel, míg az elmaradottabb országokban és természetesen nálunk is „a haladó, a változást követelő társadalmi rétegek harci programjává" vált.

7 Az tagadhatatlan, hogy a gazdasági fejlődés ütemének lassú volta és a feudális társadalmi rendszer közötti összefüggést az 1830-as évektől már egyes magyar földesurak is kezdték felismerni, hiszen birtokaik ésszerű hasznosításához megfelelő tőke nem állt rendelkezésükre. De odáig még nem jutottak el, hogy a reformmozgalom gazdasági célkitűzésein túlmenően a rendszert megváltoztató politikai célokat tűztek volna maguk elé.

8 Világossá vált, hogy a nemesi uralmat a polgári demokráciának kell felváltania, amelyben a szólásszabadságnak, a sajtószabadságnak kell érvényesülnie, biztosítani kell a jobbágyságon belül a személyi szabadságot, a törvény előtti egyenlőséget, törvényt kell alkotni a közteherviselésről, a zsidók teljes emancipációjáról stb. A polgári demokrácia fogalomkörébe ugyanis akkor ezek a tényezők tartoztak s ezeknek valóra váltásáért harcolt annak idején többek között Wesselényi Miklós is.

9 Kétségtelen, hogy az 1830-as években érlelődött „a változások szükségességének a tudata s az ország minden részéből a liberális eszmék terjedéséről érkeztek jelentések a kormányhoz".

10