Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A kereskedelem

zsírt, mézet, gubacsot, szalonnát, bőröket, tollat, bort, gyapjút, hentesárukat, pálinkát, dohánylevelet, viaszt szállítottak/

183 A külső vásártér a XVIII. század végén állandósult; korábban valószínűleg a városháza és a Nagytemplom közötti útvonalon tartották az országos vásárokat is. A tanács 1823. december 22-én a királyi biztosnak jelentette, hogy „emberemlékezetet meghaladó időktől fogva kívül a városon" tartották a vásárokat, „mind a kereskedők, mind a városlakók kommoditására nézve", kivéve a vízkeresztit. Ugyanott kősátrak felállítását 1797-ben kérték a kereskedők, de akkor ennek teljesítését megtagadták, amíg a helytartótanács 1798-ban végül is maga intézkedett. Egy 1837. augusztus 5-i jelentése szerint „nagyobb bátorságnak okáért a közelebb múlt század végétől fogva az országos vásárok a városon kívül tevődtek"/

184 Az országos vásárokon mind a sátrak, mind a kőházak után négyszögölenként megállapított helypénzt kellett fizetni, amely a tanács házipénztárába folyt be. A sátrak között voltak nagyobb méretűek is, általában azonban két szobából és önálló bolthelyiségből álltak. A helypénzt és egyéb vásári haszonvételeket a nemesek is kötelesek voltak megfizetni, kivéve, ha bizonyítottan „a maguk majorságbeli termesztvényeiket hozzák ide árulás végett", mint 1832. március 8-án jelentette a város a kancelláriának. A sátorbérleti díjat mindenki egyénileg fizette, attól függetlenül, hogy maga építtette vagy a város adta át részére.

485 Sátornak nevezték a kőből emelt vásári épületeket is, amelyek folyamatosan maradtak fenn. A vásár után bezárták a jól felszerelt ajtót és több kereskedő együttesen egy-egy megbízottat hagyott hátra a sátor védelmére. 1800-ban már 134 személy rendelkezett kő sátorral, közöttük az óbudai Goldberger, a bécsi Ringer, a pozsonyi Mandel, az óbudai Kanitz, a bécsi Statter et Nagy cég. A kősátor-tulajdonosok száma 1826-ban 142 főre emelkedett.

486 A tanács 1843. június 12-én tárgyalta a korábban kiküldött választmány jelentését a külső vásártéri, sátrak rendezése ügyében. A jelentés alapján arról határozott, hogy a sátrak számát nem szabad növelnie, de azt is megállapították, hogy a korábban ilyen értelemben kiadott rendelkezések hatástalanok maradtak, miután a kereskedők nem kívánnak a boltokban árusítani. Inkább helyes volna a városárok kijjebb vitele, akkor a külső vásártér sátortábora a belvárosba kerülne. A pesti és bécsi kereskedők egyre nagyobb raktárakat építtetnek s ezt meg sem tudják akadályozni. Végeredményben a külső vásártér továbbra is fennmaradt és szinte észrevétlenül nőtt a vásárhely.

487 Az idegen nagykereskedők állandó jelenléte Debrecent valóban a Tiszatáj gócpontjává tette,- a városi törvényszék előtt folyó perek között sok olyan található, amely idegen illetőségű személyek között folyt és mintegy döntőbíróként Debrecen mondta ki az ítéletet, elsősorban természetesen azért, mert a viták a város országos vásárján vetődtek fel. Ha az áruforgalmat a vásárok oldaláról vizsgáljuk, a céhek kereskedelmi kapcsolatai valóban kisméretűnek tűnnek és elenyésznek a nagykereskedők árukészlete mellett. Egy 1854-ből származó, de korábbi évek adatait felhasználó írás az eladott áruk értékét 3 millió forintra, a különböző országokból behozott áruk összértékét 5 millióra becsülte.

488 A tanács maga egyáltalán nem ismerte a forgalmazott áruk értékét, többek között 1827-ben is bizottságra bízta annak felderítését. Ez a bizottság csak annyit tudott megállapítani, hogy a női ruhaneműek és készruhák Pestről, Bécsből, a szűcsáruk Erdélyből, a Felvidékről, a fűszerek