Hajdú-Bihari történelmi olvasókönyv - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 5. (Debrecen, 1973)

I. A feudalizmus kialakulása a mai Hajdú-Bihar megye területén 1526-ig. Összeállította: Módy György

hető, akkor az országos sűrűségnek megfelelő településhálózatot találunk, mintegy két és fél száz kisebb-nagyobb településsel. A kora Árpád-kori településhálózat kialakításában három tényező működött: a nemzetségi birtokrendszer, a királyi várispánság és a nagybirtok. Mielőtt e három tényező egymás utáni jelentkezését, valamint párhuzamos hatását vizsgálnók, először azt kell kiemelnünk, hogy vidékünk majdnem teljesen a bihari dukátushoz tartozott (Békés megye helyzete még nem tisztázott). A későbbi három vármegye egész területét megszálló honfoglaláskori nemzetségeknek bizonyítható nyoma sincs. A bihari tájon korán megjelentek az Ákos és a Barsa nemek, majd a Turul, a Told és a Gyovad nemzetség, Szabolcsban a Balog-Semjén, a Káta nemek és Ohat „kun" vitéz nemzetsége, a békési részen pedig a Zovárd, Sártványvecse és Smaragd nemzetségek. A nemzetségi központok kutatásában éppen úgy mint a várbirtokokéban, az okleveles anyag hiányossága és a tervszerű régészeti feltárások eddigi elmaradása miatt területünkről kevés az ismeretünk. Tudjuk, hogy több elpusztult település mellett Bajom (Biharnagybajom),. Macs (Nagymacs) és feltehetően a XII. században Debrecen is a bihari várhoz tartozott. A kolozsi vár népei éltek Szoboszlón, Nádudvaron, Szováton és Zámon, békési várnépek alapították Udvarit (Sárrétudvari), Rabét és Bárándot. A nemzetségek, a várszerkezet és a királyi család birtokainak XII. századi arányát nem ismerjük pontosan. Bizonyos, hogy a XII-XIII. század fordulóján a falvak több mint egyharmada a foglaló, illetve a XI. század végéig megadományozott nemzetségek kezén van. Azt is megállapíthatjuk, hogy a XIII. század végén az egyfalus kisnemesség települései nagyjából arra a területre esnek, ahol korábban a várbirtokok voltak. A világi és egyházi nagybirtok pedig a Berettyó-vidéken, a Dél-Nyírségen és a Hortobágyon, illetve az attól keletre húzódó löszhátságon birtokol. A XIII. század közepéig kialakultak a két idegen eredetű nemzetség, a Hontpázmányok és a Gutkeledek hatalmas uradalmai, a század végén pedig a magát Debrecenről nevezett család uradalma. Területünk korai demográfiai viszonyaira alig rendelkezünk adatokkal. A XIII. század végi és XIV. századi adatok visszavetítéséből következtethetjük, hogy egy-egy faluban átlagosan 25-30 háznép volt. A tatárjárás idején a településeknek mintegy fele elpusztult, de az újratelepedés nyomán jórészük újból benépesült. A falvaiból elmenekült lakosság a Sárrét mocsaras részén, a Hortobágy kiöntéseinek védett kiemelkedésein és a dél-nyírségi összefüggő erdőségekben talált viszonylagos védelmet. A népesség pusztulása itt nem volt olyan nagyméretű, mint a teljesen síkvidéki megyékben. A falvak gazdálkodására vonatkozóan annyit jegyezhetünk meg, hogy a XII-XIII. században a gabonatermesztés már általános. Korai szőlőkultúráról csak a bihari részeken beszélhetünk. Az erdőkben települt falvak legtöbbször a falutól valamivel távolabbi irtványokon, pusztákon, „kertekben gazdálkodtak. Az állattartás jelentős volt, elsősorban a disznó és a juh tartása. A királyi kézre került birtokok népessége többségében ugyanúgy földművelő udvarnok, mint az egyházi és világi nagybirtok szegény népéé. Korán létrejöttek különleges, elsősorban is állatszolgáltatást teljesítő települések. A nagyobb falvakban a XIII. század végére feltűnt a falusi