Debrecen város magisztrátusának jegyzőkönyvei 1623/1625 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 41. (Debrecen, 2010)

501/1; 1625: 565/1). A legtöbb károkozási perben nagy értékű állatok elvesztése és megsértése miatt pereltek, mely a város gazdasági irányultságára utalnak.

Igen szigorúan, akasztófára szegezéssel (1623: 472/1) büntették a lopást, hiszen a tulajdon a kálvinista elvek szerint szent és sérthetetlen volt, ezért a peres felek inkább megegyeztek egymás között. A lopás mellett a paráznaság (1623: 438/2; 1624: 519/3) és a házasságtörés (1623: 461/1; 1624: 494/1, 508/1; 1625: 553/5) bűne fordult elő nagyobb számban. Ezekben az esetekben a pellengéren való vesszőzés (1623: 465/1; 1624: 493/1, 494/1, 518/1) mellett a bűnösnek el kellett hagynia a várost (1623: 461/1; 1625: 537/2). Varázslással, bűbájossággal is találkozunk (1624: 519/1), de boszorkányperekkel nem.

A büntetések néha túl enyhék, néha túl szigorúak voltak, melyek tükrözik a középkori „jogegyenlőtlenséget.” Sokszor a protekció is nagy szerepet játszott az ítélkezésben: ha jámbor és tisztességes emberek emeltek szót a vádlott érdekében, felmentették az illetőt (1623: 457/1). Általában érvényesült a büntető ügyekben a tanács józan mértéktartása: az első alkalommal vétkezők enyhébb ítéletet kaptak (1623: 434/5; 1624: 507/3; 1625: 551/3). Alkalmanként azonban nem riadtak vissza a példa statuálásától sem a közrend és az erkölcs védelmében.

Debrecen bírái törekedtek arra, hogy úgy ítéljenek, hogy mindkét peres fél belenyugodjon a döntésbe. Előfordult ennek ellenkezője is, mely esetben az elítélt fellebbezéssel élhetett. Míg a 16. század közepén a fellebbezések az úriszékhez történtek, a 17. század első felében a szenátus válik az elsőfokú fellebbezés fórumává. Ez a tény a város nagyfokú önállóságának egyik bizonyítéka. A városnak Erdélyhez való közjogi tartozására utal a másik változás: az erdélyi fejedelem is segítséget nyújtott a vitás ügyek elrendezésében (1625: 550/1)

Az egyes bűnesetek elbírálása a szokásokra és hagyományokra utal: a néprajzi irodalom és a néprajzi gyűjtések még századunkból is ismernek analógiákat az 1700-as évek első felében megtörtént eljárásokra vonatkozóan. A kötet nyelvészeti szempontból is érdekes: mind a megfogalmazásban, mind a kifejezések használatában egy választékos korai nyelvvel találkozunk, amely tükrözi a nyelvújítás előtti állapotot (1623: 434/2; 1625:552/2).

Az 1624. év kivételével alig találkozunk beköltözéssel kapcsolatos bejegyzéssel. (1623: 455/2; 1624: 492/8; 1625: 540/3). A beköltözők többsége jobbágy volt, akik a kettős adóztatással járó megpróbáltatások elől menekültek a védettebb mezővárosok, így

7