Pósalaki János: Debrecen siralmas állapotának megvilágítása 1685-1696 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 17. (Debrecen, 1987)

Eközben a szultán egész hadával közeledett. Mi az embereinket elébe küldöttük ajándékkal és élelemmel, hogy hódolatot mutassunk és azok a kívánt summa elengedéséért könyörögjenek. Az élelmet azonban elrabolták, őket pedig nem bocsátották eléje, hanem a tihaja (vagyis az udvarmester) az említett kincstartóhoz, mint teljes jogú meghatalmazotthoz utasította őket. Mi nem mulasztottuk el ezt a váradi pasának tudtára adni, segítségét és közbejárását kérni. A pasa azonban írásban azt felelte, hogy megértette a panaszunkat, írt is a szultánnak, de hogy az mit szándékozik velünk mívelni, ő nem tudja abban megakadályozni. Ugyanis szultánnak nevezik, és uralkodó fia, senki sem meri gáncsolni és megkérdezni, mit miért csinál? A kincstartó bejövetele utáni napon a városba ismét jött az előbbi szemionokhoz hasonlóan újabb négy zászló, az előbbiekkel együtt a kincstartó elmeneteléig, vagyis 12 napig ezeket is tartanunk kellett. Rajtuk kívül mindkét táborból, — akik tizennégy napig időztek a határainkon — a törökök és a tatárok a kapukon és a sok helyen lerontott sáncokon ki, s bejáró és az egész várost ellepő, az utcákon szerteszéjjel kóborlók nagy sokasága, amire szükségük volt, vagy amit megláttak és megkívántak — senkitől sem akadályozva — a saját és mi lovainkra, szekereinkre rakva, elvitték. Míg a városban ezek a rablások és prédálások folytak, a szultánnak és a szerdár pasának naponkénti parancsára a városon kívül mindkét táborra bőségesen kenyeret, vágómarhát, lisztet, árpát kényszerültünk folytonosan adni. Mindazonáltal a szultán kincstartója ennyi és ekkora sanyargatás és nyomorgatás között nem szűnt meg mindenféle fenyegetéssel a bírót és a szenátorokat zaklatni, a 10 000 aranyat szorgalmazni. A tanács tagjai pedig minden gondjukat és igyekezetüket a pénz összeszedésére fordítva, amit előtalálhattak, mindet a kincstartóhoz hordották. Az pedig azért, mert nem aranyban, hanem más pénznemekben, nem is egyszerre, hanem részletekben vittük a pénzt, gyakorta felindult és haragra gerjedt. Mégis átlátta a szegénységünket és tehetetlenségünket, az odahordott pénz összeszámlálása után — ámbár a teljes összeg még mindig nem volt meg — az Úristen mindenható kezétől intve és a sok könyörgés által megengesztelődve, s meglágyítva, a maga és kísérete számára tett szolgálatokkal, ezer császári aranyra rúgó, pénzből és egyéb javakból álló, elegendő ajándékkal megvesztegetve, az addig adott pénzösszegnek selyem holmival és posztóval való pótlását elfogadta. Ideérkezésének tizenkettedik napján, — a tábor már a várostól távolabb ment, — a hat zászlóalja szemionnal, sok terhes szekerünk kíséretében maga is elment. Minket minden javainkból kifosztva és megkopasztva hagyott. A táborra eleséget vivő embereink — mivel a törökök és tatárok igás jószágaikat és szekereiket elvették — azok hátrahagyása után hazajöttek. Legyen kétszeresen áldott az Úristenünk, akinek segedelmével, mint a széttört kalickából a rab madárka, lelkünk mégis megmenekült. A szultán eltávozása után megrohanja a várost a váradi őrség. A vezetőket összefogdossák. Ütlegelik őket, a visszatartott zsold címén 40 000 aranyat parancsolnak és csikarnak ki. Sok féle ajándékot is. Két szenátort rabul elviszik, ezek egyike a sanyargatás és éhezés miatt meghalt, a másik a vár keresztyének általi visszafoglalásakor kiszabadul. ... ," . : VIII. Alighogy az egyik baj elmúlt, a nyakunkon volt a másik. Még tova sem haladtak az elébb említett nyomorgatóink, a váradi törökök dühössége (amely kevés korig elpihent volt) azonnal fellángolt. Ezek, mint éhhel holt, prédára tátott szájjal leső oroszlánok, kibeszélhetetlen követéssel és lángoló haraggal rohanják meg a várost. A vezetők rabságba vitelével, verésével, tömlöcözésével és ezerféle zaklatással, nem szűnnek meg bennünket nyomorgatni, míg az elmúlt négy év óta elmaradt adót,