Debreceni vagyonleltárak 1717-1848 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 9. (Debrecen, 1984)

Bevezetés

hossza 10 öl, szélessége 4 öl és 4 schuk, s ehhez még ragasztottak egy 11 öl hosszú és 3 öl s 4 schuk szélességű szárnyat (10/1. sz.), ami azt jelentette, hogy ennek a lakóházának az alapterülete hozzávetőlegesen meghaladta a 200 m

2-t. Más esetekben viszont a lakóház beosztásáról nyerhetünk értékes adatokat. Sesztina János vaskereskedő Hatvan utcai házában 4 szobát, 2 konyhát, 2 kis oldalszobát és 7 öl hosszú bolthajtásos folyosót leltároztak 1840-ben (15/2. sz.). Nem kevésbé tanulságosak a leltározóknak azok a megnyilatkozásai sem, amelyek az építőanyagokra (14, 15/1. sz.) s az épületek állagára vonatkoznak. Amikor 1740-ben Sasi Istvánné Komáromi Judit Piac utcai házát szemrevételezték, úgy találták, hogy „fedele zsindelyes, alkalmas jó állapotban vagyon, istálló oda hátra fából épült és tapaszos, de a fedelének a felét a marha megette, padlás nélkül vagyon, a kerítés, a kert és az udvar között, nemkülönben a kaputól fogva a közig reparatió nélkül szűkölködik. Ezen házban az utca felől két bolt és egy borbély műhely, mely három boltbul építtetett... Az udvarban, kertben, pincékben és kamarákban semmi jussa őkegyelmének nincsen.'" (2. sz.) Egy évszázad múlva Sesztina János (15. sz.) és Fejér András lakóházai (10/1. sz.) már cserepes kőházak voltak. Az ingatlanok sorában a háztelek után a szántóföld következett. Debrecenben kétféle szántóföldet különböztettek meg, az ún. ház utáni és béresföldet. A belsőtelek szerves tartozéka csak a ház utáni föld volt, béresföldet 16 nyilasig minden polgárnak joga volt váltania, tekintet nélkül belsőtelkének a nagyságára. A béresföld árendálása a polgárjogok közé tartozott. A szántókról általában kevés szó esik a leltárakban. Előfordult ugyan, hogy a szántó területét is leltározzák (8., 11. sz.), de ez nem volt jellemző. A polgári vagyon szántótartozékára vonatkozólag tehát legfeljebb esetleges adatokra bukkanhat a kutató az osztálylevelekben. Ami ebből a szempontból mégis fontos, a tanyásgazdálkodás szilárduló rendszerét csaknem minden leltárból regisztrálhatjuk. Mégpediglen annak a különböző korszakbeli fejlődési színvonalát. A leltározók ugyanis a vagyon felmérésére kiszekereztek a tanyákra is, és ott ugyanúgy mindent — lakóházat, gazdasági épületeket, termést, jószágállományt, munkaeszközöket — összeírtak, mint a városi portán. Simonffy Sámuelné asszonyság Ebesen levő tanyáján 1827-ben egy szoba-konyhás házat, 12 öles marhának való ólat, egy lábfákon álló szekérszínt, egy akolszínt, egy tapaszos pelyvásszínt és egy kutat találtak a leltározók (8/6. sz.). Ekkortájt Szűcs István szepesi szállásán is „tanya épületet" azaz lakóházat, akolszínt kutat írtak össze (10. sz.). Persze ezek a tanyai házak még szerény épületek voltak, amit az értékükből következtethetünk. Auer János esküdt városi lakóházát 1795-ben 3500 Rft-ra, külső szállását pedig 200 Rft-ra értékelték (6. sz.). Egyúttal a tanyaleltárak — minthogy az épületek mellett mindenféle ingatlant is feljegyeztek — arra is bizonyítékul szolgálnak, hogy a debreceni tanyákon a XVIII. század második felétől már tipikus vegyesgazdálkodást űztek, amelyikben ugyan még mindig az állattenyésztés részesült előnyben, de a szántóművelés fontossága fokozatosan növekedett. Az ingatlanok között a szántónál jóval többet foglalkoznak a leltárak a szőlőbirtokokkal. A debreceni polgárok vagyonában ennek megint két típusával találkozunk: a kerti és a hegyi szőlőkkel. Ezekről a végrendeletek is mindig hangsúlyosan beszéltek. A kerti szőlők a várost övező kertségekben feküdtek, s ezeket általában polgárjogon bírták. Minthogy azonban általános volt a szőlő adásvétele és cseréje, olyanok is hozzájuthattak, akik nem rendelkeztek concivisséggel. A hegyi szőlőik zömmel — mint ezt jeleztük is — a Bihar me-