A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 30. 2004-2005 (Debrecen, 2005)
Tanulmányok - Antal Tamás: Az esküdtszékek reorganizációja (1896-1900), különös tekintettel Debrecenre
196 A tudomány magas színvonalon álló képviselői egyetértettek abban, hogy esküdtszéki eljárásunk a század végére elavult, s így az új büntető eljárás tisztult elveire fektetése nem odázható el. Úgyszintén felmerült az igény a jury hatáskörének radikális kiterjesztésére. Ettől az új intézménytől a megkövesedettnek mondott hivatásos bírói törvénykezés megújhodását remélték, s egyben a nyilvánosság, a szóbeliség és közvetlenség s a bizonyítékok szabad mérlegelésének, valamint az eljárás individualizálásának meghonosítását várták. “A jogtörténet nem ismer olyan intézményt - lelkendezett a Bűnvádi per- rendtartás általános indokolása mely oly kevés idő alatt annyi országot hódított volna meg, mint az esküdtszék, mely Keletindiában épp úgy, mint Amerikában s immár majdnem egész Európában működik, s ezzel életrevalóságának tagadhatatlan bizonyságát adta.”4 És valóban: Európa “müveit” államainak többségében az esküdtszék egyet jelentett a jogbiztonsággal és a jogállamisággal a 19. század utolsó évtizedeiben. Magyarországon az esküdtbíráskodás kiterjesztését legfőképpen azért ellenezték 1896 előtt, mert az ország etnikai szerkezetét nem tartották alkalmasnak a feladatra: “az 1880. évi népszámlálás részben hiányos adataira támaszkodva, a valószínűtlenség látszata nélkül volt állítható, hogy hazánknak, ennek a sok nyelvű országnak, nincs megyéje, melyben az állam nyelvén való esküdtszéki bíráskodás tolmács nélkül keresztülvihető volna”.5 Féltették a magyar igazságszolgáltatást a poliglot jelleg és a nemzetiségekben látott veszély miatt. Ez utóbbi ugyan nem változott - sőt erősödött — a millennium idején, mégis örömmel üdvözölték azt a tényt, hogy “a nemzetiségek egymáshoz való aránya ma a magyar nyelv szempontjából jelentékenyen kedvezőbb, mint a minő 1880. évben volt”. 1880-ban 14 olyan megyénk létezett, ahol a magyar ajkúak az összes népesség tíz százalékát sem érték el. Ezen megyékben a magyar anyanyelvű lakosság állítólag átlagosan 38 %-kal szaporodott (Árvában, Trencsénben, Zólyomban, Krassó-Szörényben, Szebenben, Besz- terce-Naszódban, Szepesen, Hunyadban, Sárosban és Fiúméban), a nem magyar anyanyelvűek száma pedig csupán 4,4 %-kal. A statisztika szerint a magyar anyanyelvűek számát 1890-ben a három legnagyobb nemzetiség, a német, a tót (szlovák) és az oláh (román) együttesen sem érték el. A magyarság 33 vármegyében volt többségben. Ekkor Magyarország teljes lakosságának több, mint a fele, de csak 55,71%- a beszélte a magyar nyelvet (az osztrák császárságban 1873-ban, az esküdtszék behozatalakor 36% beszélte a német nyelvet).6 Az 1890. évi népszámlálás adatai szerint a debreceni királyi ítélőtábla területén 195.702 lakosból írt és olvasott 87.347 (44,63. %). Magyar anyanyelvű volt 114.777 (58,65 %), német 8602 (4,40 %), tót 1708 (0,87 %), oláh 48.384 (27,72 %), rutén 21.039 (10,75 %), horvát 108 (0,06 %), szerb 6 (0 %) és egyéb besorolásba Antal Tamás: Az esküdtszékek reorganizációja... 4 Az 1892. február hó 18-ára hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház. Irományok. (A továbbiakban KHI92-96.) XXVII. kötet. (1895) 870. szám. 61. p. 5 К11192—96. XXVII. (1895) 870. szám. 62. p. ö KHI92-96. XXVII. (1895) 870. szám. 63-67. p., Finkey Ferenc: Az esküdtszék a magyar büntető eljárásban. Jogtudományi Közlöny (a továbbiakban JK) 1898. november 4. (44. szám) 310. p. Az 1890. évi népszámlálás részletes adatainak táblázata: Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL) K2 1896-1901 А XIV 1 17/b. A “7 b. táblázat eredeti kézirata című” irat. A lapok utólag számozottak. 616-641. p.
