A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 29. 2002-2003 (Debrecen, 2003)
Tanulmányok - Szendiné Orvos Erzsébet: Debrecen és Erdély a XVII. sz. végén 1686-1693
39 keményen felléptek vele szemben: a Rákócziak pl. ha kellett, fenyegetéssel kényszerítették ki a feltétlen hódolatot. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXIX Debrecen szabad királyi város Az eddig megnevezett és folyamatosan megújított kiváltságok nem változtattak tehát a város magánjogi függése földesúri kötelékein. E kötelékből csak a szabad és királyi városi jog emelhette ki s csak ez biztosíthatott önkormányzatának szabadságot. 1687-ben a város vezetői már küldtek követeket Sopronba az országgyűlésre, hogy tudják milyen új körülményekhez kell alkalmazkodniuk. Ott a három rend kijelentette, hogy mivel a negyedik rend követeinek száma talán már meg is haladja a főpapok, főnemesek és vármegyei nemesek követei számát, ezért a szabad királyi városok a negyedik rend sorába eddig fel nem vett helyeket ne vegyék fel, „ ha csak ő felsége a nagy érdemektől a közhaszontól indíttatva úgy nem találja, hogy egyik, vagy másik helyet e kegyelemben törvény útján részesítse. ”23 A követeknek tehát, akik 1692. júliusában elindultak Bécsbe megszerezni a teljes szabadságot nem volt könnyű dolguk. A kérvény nem csupán a szabad és királyi kiváltságra irányult, sőt mintha nem is ezen lett volna a hangsúly, mint a többin, vagyis a terhek és szolgáltatások alól való ideiglenes mentességen, a régi kiváltságok megerősítésén s a hídvám- és vendégfogadó jogon. Szabó István szerint a város kérvényében a legerősebben a közteher és szolgáltatás alól való időleges felmentés szüksége volt hangsúlyozva.24 Különösen a dézsmától szerettek volna megszabadulni, amire pedig a legkevesebb volt a kilátás. Nem csoda, hiszen 1689-ben a városon olyasmi esett meg, ami legutoljára csak 1599-ben, s ekkor is már nagy idő múltán: a város lakosain, akárcsak a parasztfaluk jobbágyain és zsellérein a kamara emberei fejenként szedték be a dézsmát. A követek - Dobozy István, Komáromy Csipkés (II) György két fiatal szenátor és a város jeles tanult nótáriusa Pósalaky János — 1692. júliusában érkeztek követként Bécsbe. Dobozy István és Komáromy Csipkés György nagyhírű, tekintélyes vezetők voltak, akik a századfordulótól szinte felváltva adták egymásnak a főbírói széket. Kitűnő érzékkel és diplomáciai jártassággal dolgoztak és tárgyaltak, amely annyira jellemző volt a debreceniekre. A debreceni követek gyakran egy időben nyitogatták a császári udvar, a fényes porta, a budai és más basák, az erdélyi fejedelmi udvar s a császári generálisok és főhatóságok kilincseit. A XVII. század végére kiismerték az új államvezetés központi hivatalai hatásköri súrlódásait, megtalálták a személyi kapcsolatokat, ügyesen húzogatták a szálakat, nem mindig önzetlenül, de mindig a város érdekei szem előtt tartásával. „ ...hányszori utazás, mennyi fáradozás, méltóságok szívének enyhítésére, meghajtására, mennyi epekedés, vigyá- zás, bádgyasztó tekergés kívántatott, nehéz volna megfontolni... írta Pósalaki János 1717-ben emlékezve a diplomáciai utakra.25 Az 1693. évi diplomáén is 10 hónapig lakták a császárvárost, az ő munkájuknak tulajdoníthatjuk ennek a kiváltságnak — melyet Szeged majd 2 évtized után kaphat meg - az elnyerését. Az, hogy a városnak csaknem minden kérése teljesült nagyrészt a három küldöttnek köszönhető, 23 Balogh István: Debrecen 1693. évi kiváltságolása. In: Történeti tanulmányok II. Db. 1993. 19. 24 Debrecen szabad és királyi városi rangra emelése 1693. In: Debreceni Szemle Db. 1993. 21. 25 HBML. Forráskiadványai 17. Db. 1987. 8.
