A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 28. 2001 (Debrecen, 2001)
Tanulmányok - Antal Tamás: A közigazgatás és a bíráskodás újjászervezése 1867-ben
súg [...] javaiban és jogaiban okozandó károkért Isten, világ, nemzet és jövendő előtt azon egyének lesznek felelősek, akik az alkotmányos tisztikar kiszorításában magokat a város tisztviselőinek székébe beszállásolandják. Egyhangúlag kimondatott, hogy a közgyűlés ezen határozatához szigorúan ragaszkodik; a felelősségre vonás jogát és felelősség mértékének megítélését - ha szükségesnek látszatnék - a megalakulandó alkotmányos törvényhatóság részére fenntartván”. Ezután azt is jegyzőkönyvezték név szerint, hogy in concreto mely személyek tartották meg hivatalukat, s őket quasi árulókként állították pellengérre. E listából kiderül, hogy a hatból öt törvényszéki tag (köztük az 1848-ból jól ismert Csató István és Tikos István is!), illetve az ottan aljegyző, továbbá 28 köztisztviselő, köztük a városi aljegyző, a mezei rendőrkapitány, a vásárbíró, a közlevéltárnok, az erdőszök, a mezőbiztos, a városgazdák, a pénztárnokok, sebészek, biztosok tevékenykedtek az abszolutista kormányzat alatt is. Velük szemben elismeréssel adóztak a polgármesternek, a főkapitánynak, az 5 közigazgatási tanácsnoknak, a főügyésznek, a főjegyzőnek, az al- ügyésznek, az alkapitánynak, az egyik törvényszéki tanácsnoknak és az ottani főjegyzőnek - teljességgel húsz főnek - a “hazafias távozásukért”12. Az előzőekhez annyi megjegyzést feltétlenül tennünk kell, hogy a kárhoztatott személyek ilyen megrovását aligha tarthatjuk példaértékűnek: számosán közülük 1848-49 aktív szereplői voltak (Csató, Tikos, Pfansmid Kálmán), akikről nehezen képzelhető el öncélú árulás. Sokkal inkább feltehető, hogy számos tapasztalattal bíró tisztviselő és a törvényszék tagjai éppen szakértelmük miatt tartották-tarthatták meg hivatalukat, hiszen a neoabszolutizmus évei sem nélkülözhették a szakszerű igazgatást, pedig hozzáértő személyekből akkoriban még kevesebb létezett, mint manapság. Néhányan ellenvéleményüket hangoztatni is próbálták (pl. Szántay József), de a közgyűlés nem igen méltatta őket figyelemre. A képviselőtestület 1867-es, később még inkább látható radikalizmusát már ez az eljárás is kellően előrevetítette. A közgyűlés és a törvényhatóságok jogainak helyreállításáról a Minisztérium (a kormány) április 10-én adott ki körrendeletét, amelyet a képviselőkkel még az első ülésnapon ismertettek. Eszerint “A szabadság végelemzésben nem más, mint az önkormányzás joga. E jog alig volt valahol szélesebb alapra fektetve, mint nálunk: helyhatósági intézményeinkben [...] Csonka, bevégezetlen mű, amíg minden intézményét nem ugyanazon elv, nem az önkormányzat elve lengi át [...] Ennél fogva kell, hogy a köztörvényhatóságok önkormányzata mellett az országos önkormányzat is fennállhasson [...] A hatósági érdekek fölött a hatóság, az országos érdekek fölött pedig a felelős kormány van hivatva őrködni." Időtállóan határozták meg azokat a nevesített elveket, amelyek az önkormányzatiságot szavatolják: részrehajlásmentes ügyintézés (felekezeti, nemzeti értelemben is!); erkölcsi, jellem- és képességbeli fedhetetlenség, törvényes, abban jártas és igazságos bíráskodás; a helyi és a központi szervek együttműködése; intézményi korszerűség. Kimondták, hogy “a siker biztosítása a törvényhatósági bizottmányok és tisztviselők kezei közé tevődik”13. A kitűzendő választások előtt a közgyűlés felismerte, hogy a megszokott köztisztviselői állások felülvizsgálata volna szükséges: egyesek anakronisztikussá, mások végre megvalósítandókká váltak. Ugyanakkor a mennél demokratikusabb Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXVIII. 97 12 HBML. rv. B. 1108/c. üsz. I. 4„ 25. 13 HBML. IV. B. 1108/c. üsz. I. 6.
