A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 27. 2000 (Debrecen, 2000)
Tanulmányok - Mónus Imre: Folyás története
266 Mónus Imre: Folyás története nem jutott hajdúk 20 000 főnyi tömege lakóhelyének biztosítására kapták meg Polgárt Folyás-tanyával és Szentmargitával. A hajdúvárosok - bárha hódolt területen voltak is - a török hatalom alóli adó- mentessége a későbbi évtizedekben is a Bocskai Istvánnak adott szultáni atnámé (kiváltságlevél) rendelkezésén alapult. A királyi biztos a hajdúk kapitányával egyetértésben 1608-ban a török szultánhoz a hajdúk sorsának megoldására követeket küldött. Az egyezmény alapján a hajdúk megkapták a Bocskai által ajándékozott hajdútelepüléseket, és a Tiszavárkonynál táborozó elégedetlen hajdúk vállalták, hogy visszavonulnak a Tiszántúlra, valamint a fogvatartottak nem állnak bosszút fogvatartóikon, s a hajdúzavargások lecsilapítására a még le nem telepített hajdúk részére Homonnai Drugeth Bálint főkapitány odaajándékozta Polgár városát Folyás-tanyával és a margitai határral együtt, melyet az 1613. évi királyi megerősítés után a nagy hajdúvárosokba letelepített feltételekkel használhattak. Ezzel elkezdődött Polgár, Folyás-tanya és Szentmargita több mint száz éves hajdúvárosi története. A korábbi elnéptelenedés ellenére az idetelepült hajdúk mégsem pusztabirtokra telepedtek. A káptalani jobbágynépességnek kimutatható valamilyen kontinuitása a későbbi kiváltságolt hajdútelepülés lakosságában, mint ahogyan a többi hajdúváros esetében is. A Szentmargitára letelepített hajdúk és a jobbágyfalu egy évtizedig egymás mellett élt. és a szoboszlói hajdútelepítés is hasonló volt. Folyás története szorosan kapesolódik az anyaközség, Polgár történetéhez, mivel Folyás-puszta is a polgári határ része volt. Területe nyugati irányban a Tisza valamikori árterületéhez tartozott, ezt a domborzati viszonyok jól mutatják, sorsát a Tisza közelsége meghatározta. A nagy vízjárta területek, tavak, morotvák magyarázzák a halászat kiemelkedő jelentőségét. Ezeken a területen a halászat igen fontos foglalkozás volt, a halászó vizek használatának részletes szabályozása is erre utal a XVII. századból. Az írott forrásokban az Árpád-kortól kezdődően feljegyezték a halászó vizeket. Az időszakos és állandó vizek, a Morotva, a Selypes és a Folyás ér egy részén csak a város halászhatott, a lakosság számára teljesen, vagy időszakosan tiltott volt. Az itt fogott hal harmadát mindenki köteles volt a városgazdának beadni. A határ kisebb, sekélyebb vizei az un. szabadvizek voltak, amelyeket mindenki szabadon, minden kötöttség nélkül halászhatott. A
