A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 19. 1992 (Debrecen, 1992)
Balogh István tiszteletére - Orosz István: A belső legelő használata Debrecenben a XVIII-XIX. században
A BELSŐ LEGELŐ HASZNÁLATA DEBRECENBEN A XVIII—XIX. SZAZADBAN Orosz István Jórészt Balogh István kutatásai alapján állapíthatjuk meg, hogy a nagyhatárú alföldi mezővárosok és városok gazdálkodásának rendjében a megelőző századokhoz képest a XVIII. században két fontos változás következett be. Az egyik az állattartásban a közösségi legeltetési rend fokozatos térhódítása, a korábban széles körben elterjedt magánlegeltetéssel szemben, különösen a szarvasmarha-, ló- és sertéstartásban, a másik a kiterjedt településhatárok övszerű tagolódása, amelyben pontosan elkülönült egymástól a belteikek és az azokat körülvevő ólas-, szőlős-, gyümölcsös- vagy zöldségeskertek zónája, majd ezektől kifelé távolodva a belső legelő, a szántóföldek övezete, illetve a legtávolabbi határrészen a külső legelő, esetleg erdő. Míg a XVI—XVII. században a szarvasmarha- és lótartást is inkább a nagy magánnyájak rendszere jellemezte, ez a forma a XVIII. században többnyire csak a juhtartásban élt tovább, s a ménesek, gulyák, csordák, de a sertéskondák és csürhék is jórészt városi, községi szerveződésűek lettek, vagy több tulajdonos együtt szervezte meg „gazdaságát”. E változással többé-kevésbé azonos időben különült el élesebben a „szilaj és kezes” tartás. Míg a szilajon, ridegen tartott gulya, ménes és sertésnyáj a téli hónapok kivételével állandóan a legelőt járta, a kezes jószágok, igás ökrök, fejős tehenek, hátas lovak naponta hazajártak a legelőről és rendszeresen takarmányozták is őket. Aligha tévedünk, ha feltételezzük, hogy az alföldi települések határának átalakulása, az övszerű beosztás kialakulása elválaszthatatlan a fenti változásoktól. A külső legelőkön élt a rideg jószág, amelyet csak a telelte- tés néhány hónapjára szorítottak jászol mellé, előbb a település mellett kialakított ólaskertek aklaiban, később a szántóföldi övezet szállásain. A belső legelőt a kezes jószágoknak kellett kialakítani és fenntartani, mert több kilométer, olykor több mérföld távolságból nem lehetett volna a nyájakat naponta hazahajtani.1 1 Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII—XIX. században. Ethnographia 1958. 537—566. 1. U. ő; Szabolcs megyei pásztorösszeírás 1796-ból. Ethnographia 1959. 291—312. 1. U. ő; Tugurium, szállás, tanya. Adatok a magyar tanyatelepülés előtörténetéhez. Ethnographia, 1976. 1—22, 54—62. 1. ü. ő; Adatok az alföldi mezővárosok határhasználatához a XIV—XV. században (Debrecen határának kialakulása) Hajdú-Bihar megyei Levéltár Évkönyve 1976 5—23. 1. Rácz István; A debreceni cívis vagyon. Bp. 1989, 143. 1. 75
