A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 19. 1992 (Debrecen, 1992)
Balogh István tiszteletére - Orosz István: A belső legelő használata Debrecenben a XVIII-XIX. században
E célszerű és a XIX. század derekáig jól működő rendszer részese volt Debrecen városa is, ahol az örökös földek és a bérelt puszták egységes határhasználati rendbe tagozódtak be már a megelőző századokban. A hat főutca révén valójában hat kerületből álló várost, az árkon túl kertek övezeték már a XVIII. században is, s a kerteken túl körbefogta a települést a 20—25 ezer magyar hold kiterjedésűre becsült „bellegelő”, amelyet csak északkeleten szakított meg a „Nagyerdő” illetve az „Apafája-erdő”. A szántóföldek övezete csak nyugat felé volt teljes, magában foglalta „házutáni földek” formájában Debrecen két örök tulajdonú pusztáját; Ondó- dot és Fegyvemeket, illetve a zálogos földek közül, mint cenzusos földet; Ebest, Szepest, Macsat, Zelemért, Nagy- és Kishegyest, Cucát, Elepet és a Kösely-szeget. Keleten ez az öv nem folytatódott, az „erdős puszták”; Nagycsere, Haláp, Fancsika, Bánk és Рас nevüknek megfelelően nem szántóföldek, hanem kaszálók és részben ligetes erdők voltak. A Hortobágyot magába foglaló 50 ezer holdat meghaladó külső legelők öve, egészen a Tiszáig elnyúlva szintén csak nyugat felé volt teljes, Máta mellett más puszták (Papegyháza, Zám, Ohat) területét is tartalmazta.2 A belső legelő a Debrecen által birtokolt földeknek mintegy 12—15% volt, használatának rendje, amelyről Balogh István már több mint fél évszázaddal ezelőtt tanulmányt publikált3 4 nemcsak a debreceni gazdálkodás egy kihasított szeletét jelenti, de meggyőződésünk szerint az alföldi városok tekintetében általánosítható tanulságokkal szolgál/* Ez indokolhatja a következő elemzéseket is. * Ifj. Palugyai Imre 1853-ban kiadott könyvében „Magyarország történeti, földirati s állami legújabb leírásában” a következők olvashatók a debreceni bellegelőről; „A város körülti belső legelő nem a legjobb minőségű, igen sok benne a sivatag homok, domb, laposai pedig név szerint a Széki- gyakor, Nagy Kondoros, Kis- és Nagytóczó, juhokra nézve métely miattit veszedelmesek. A vízállások egyedül csak sertés legeltetésére használhatók.”5 6 A belső legelő Debrecen örök tulajdonú határrésze volt már a bérelt puszták 1818. illetve 1854. évi megváltása, megvásárlása előtt is, és közföld jellegét az 1870-es években bekövetkezett felosztásig megtartotta. A felosztás előtti években a városi közgyűlés elé terjesztett jelentés a belső legelő „legeltetés és szántás általi használatáról” szól.0 Ez a kettős használat, beilleszkedve a debreceni mezőgazdaság rendjébe, már а XVIII. században kialakult, így a mi vizsgálatainknak sem lehet más kiindulópontja. 2 Zoltai Lajos; Debrecen határának kialakulása és birtokainak megszerzése. (In; Ismeretlen részletek Debrecen múltjából) Debrecen, 1936. 96—136. 1. ü. ö; Birtokmegoszlás Debrecenben. Magyar Gazdák Szemléje 1900. 520—530. 1. 3 Balogh István; A debreceni belső legelő és felosztása 1876-ban. Debreceni Képes Kalendáriom 1937. 100—104. 1. 4 Orosz István; Az alföldi mezővárosi parasztság termelési eljárásai а XVIII. században és а XIX. század első felében. (Novák László és Selmeczi László szerk.; Falvak, mezővárosok az Alföldön) Nagykőrös, 1986. 408—409. 1. 5 ifj. Palugyai Imre; Magyarország történeti, földirati s állami legújabb leírása. II. kötet (Szabad királyi városok leírása) Pest, 1953. 396. 1. 6 HBML. Debrecen város Levéltára IV. A. 1021/g. 1. k. 1867. 76
