A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 19. 1992 (Debrecen, 1992)
Balogh István tiszteletére - Rácz István: A 75 éves Balogh István tudományos és politikai pályája
sok lett volna a feladata és milyen keveset végzett el belőle. Mi szakmabeliek azonban akkor is meg voltunk arról győződve, és ma még inkább, hogy a tudományt bő terméssel ajándékozta meg. Életpályáján visszatekintve, tudományos tevékenysége közelít a 60 éves múlthoz. Az első tanulmánya még 1935-ben jelenít meg s azóta — egy-két rendkívüli évet kivéve — folyamatosan publikál. Amikor 1982-ben a 70. születésnapján a bibliográfus leltárba vette a közleményeit — az újságcikkek nélkül is — 232 írását számolta össze, de az imponáló irodalomjegyzék azóta is örvendetesen gazdagodott, s ma már meghaladja a 250-et. Egy élet munkájával Debrecennek és környékének a történetéről olyan hatalmas tudásanyagot halmozott fel, amilyennel másvalaki erről a vidékről aligha rendelkezik. Ha korábban a híres kolozsvári levéltárosról, Kelemen Lajosról, a szintén neves soproni levéltáros Házi Jenőről vagy a sárospataki Ujszászi Kálmánról méltán terjedt el az a vélemény, hogy az ottaniak életéről mindent tud, ugyanez Debrecenben Balogh Istvánról is elmondható. A távolabbi múltat levéltári anyagból ismeri, a közelmúltat és a jelent saját tapasztalataiból. Méltatlan lenne azonban a puritánságához, ha ezek után valamiféle polihisztorként tüntetnénk fel. Jól tudjuk, hogy ilyenek régen nincsenek, nem volt az már a századforduló táján Hermann Ottó sem, akiről pedig utoljára ez a hír járta. Szak- tudományának azonban olyan jeles képviselője, aki ugyan vidéken él, legtöbbet szülőföldjéről értekezett, mégis a nemzeti történetírás megbízható letéteményese. Balogh István komoly erőfeszítések árán jutott felkészültségének birtokába. Olyan debreceni családból indult el az életbe, amelynek nem voltak litterátus elődei, hanem egyszerű cívisek, akik kisbérlet révén cselédeskedésből váltak parasztpolgárrá, s akik ezer szállal kötődtek a földhöz. Gyermekkorát a debreceni határ keleti felében lévő Nagycserén töltötte. 1912 késő őszén ott született, az ottani tanyasi iskolában kezdte meg 1918-ban a betűvetést, s 1922-től erről a tanyáról járt a Református Kollégiumba, majd 1931-től a Tudományegyetemre. Nem voilt ez olyan rideg és elszigetelt világ, mint az Illyés Gyula által leírt rácegresi uradalom pusztai majorsága, hiszen az itteni parasztok a maguk urai voltak vagy legalább is bérlők és nem cselédek. A tanyai életnek azonban itt is kialakultak a szigorú törvényei, s ezek közöitt az első helyre a szakadatlan munka került, amelynek a kötelmei alól iá család bármelyik tagja csak kivételes esetekben nyerhetett felmentést. Balogh István sorsot cserélő ember lett, aki az ősi családi hagyományt megszakítva, a barázdát hasogató ekeszarvát otthagyta, mielőtt véglegesen hozzákérgesedett volna a tenyere, és az írástudók felelősségét vállalta magára. Szó sem volt nála a parasztság ellen való lázadásról, hanem a tehetség kereste és találta meg azt a vékony rést, amelyen utat törhetett magának. A családi fészekben rendszerint a gazdaságról folyt a szó, a tudományt az iskolázottakra hagyták. Balogh István azonban hazulról mégsem indult el üres kézzel, mert szellemi útipoggyászába gyerekkori élményvilágának olyan gazdag erkölcsi és ismereti elemeit kapta örökségül, amelyek később a népélet tudományos feltárásban a hajszálgyökerek semmivel nem pótolható biztonságát nyújtották számára. A valóságtól persze eltérnénk, ha útkeresését különlegesnek és egyedinek tekintenénk. Rajta kívül jónéhány egykorú vagy közel egykorú 6
