A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 19. 1992 (Debrecen, 1992)
Balogh István tiszteletére - Rácz István: A 75 éves Balogh István tudományos és politikai pályája
Történetírásának fontos jellemzője a forrástisztelet. Mindig tárgyszerű, sohasem épít légvárakat. Ennek pedig a forrásfedezet nélkülözhetetlen feltétele. Ez viszont csak módszeres kutatással biztosítható. A debreceniségről írott nagysikerű tanulmányával kapcsolatban ugyan megpendítette azt a gondolatot is, hogy az ott kifejtett nézetek okmányszerű igazolását szerencsével találta meg a pozsonyi állami levéltár ferences rendi részlegében, ezt azonban nem szabad szószerint értelmeznünk, inkább csak szerénységét jelzi. Való igaz, hogy a kutatáshoz némi szerencse is szükséges, de ennek kisértéséhez is módszeresség szükséges. Valamennyien jól tudjuk, hogy hivataltönténeti jártasság, ügykezelési ismeret, szokásrendben való tájékozottság nélkül a kutatási szerencsét sikerrel senki nem kerülgetheti. Sajátos vonása Balogh István munkásságának, hogy nem zárkózik be egyetlen stúdium mesterségesen megvont határai közé. Közismert, hogy a 'tudományban a szakszerűségi igény differenciáló hatása szükségszerűen jelentkezett. Ennek kettős eredménye mutatkozott. Nagy előnnyel járt, hogy a kutatók sok új forrást fogtak vallatóra, a módszertani repertoár bővült s az alapkutatások addig teljesen ismeretlen részletekre is fényt derítettek. A fokozott specializálódás ugyanakkor az egységes látásmód széttöredezésének a veszélyét is felidézte. Jogosan állapította meg a közelmúltban az erdélyi Egyed Ákos, hogy emiatt a különböző társadalomtudományok által részekre szabdalt társadalmi valóság képét nem tudjuk teljességében megrajzolni. A differenciálódással párhuzamosan ezért régóta természetes igényként vetődött fel a szintetizálás gondolata, a rokontudományokkal való szerves kapcsolat helyreállításának és megerősítésének az igénye. Napjainkban a rokontudományok eredményeinek a hasznosítási elvét valójában senki sem vitatja. A gyakorlat azonban korántsincs szinkronban az elvi egységgel. Az egyenetlenség jelei szakágazatonként, tematikai egységenként és szerzőként mutatkozik. Balogh István tudománytörténeti érdeme, hogy az elvi deklaráció helyett, több társtudomány művelését is magára vállalta: a klasszikus értelemben vett történeti feldolgozások mellett kitűnő néprajzi tanulmányokat, régészeti elemzéseket és művészettörténeti értekezéséket adott közre. Sohasem azt kereste, ami ezeket a tudományágakat egymástól elválasztotta, hanem pontosan az Összefűző szálakat szedegette össze. Összekötő kapocsként mindig az alapkutatások szintjén rejtőzködő forrásokért, döntően levéltári kútfőkért nyúlt alá. Legtöbbet a történetírás és a néprajztudomány írószereinek és eredményeinek az egybeépítésén fáradozott. Erről a kérdésről még külön tanulmányt is írt. Amig tehát Wellmann Imre és Maksay Ferenc a történészek részéről kereste a néprajzzal való termékeny együttműködés elméleti alapjait, a néprajzosok oldaláról Balogh István vállalta az elsők között a tudományos hídépítő szerepet. Nemzedékéből Tálasi István és Balassa Iván mellett bizonyára ő tett legtöbbet a magyarországi társadalmi néprajz rangjának az elismertetését. A külső szemlélő számára úgy tűnik, hogy nála nincs sok értelme azt vitatni, hogy valójában itörténetíró-e vagy néprajztudós, ö láthatólag nem ismeri a kettő közötti éles határvonalat, mert a tudomány nagy 9
